A szakításról – I. rész

A kutatások szerint az egyik legjelentősebb stresszor, ami egy ember életében jelentkezhet az a házastárs elvesztésének (halálának) eseménye. Megrendül a biztonságérzet és számos pszichés funkció veszélybe kerül, felborulnak a megküzdési mechanizmusok, gyakran mindez magát a krízist jelenti, finomabb körülmények között talán meg lehet úszni ennél kevesebbel is. Hogy szűkítsük a kört, a szakítás is felfogható amolyan kis halálnak, de van, aki párkapcsolati szakításáról tudomást sem vesz, sőt örül neki, hogy végre valaki más mondta ki helyette a boldogító nemet.

Szándékosan kezdtem a szélsőségekkel, ugyanis embere válogatja, milyen változatos módon reagálhatunk arra, ha kapcsolatunk folyása a kezdeti egy helyett két egymástól eltérő irányt vesz fel és ezekben a medrekben továbbhaladva töri útját maga előtt, beletorkollva az élet tengerébe. Ehhez hasonlóak a munkahelyi elbocsátások is, melyeknél a lehetséges további alternatívák (szakításnál ugyanígy: esély új partner találására), elégedettség, előzetes célok ugyanúgy hatnak az átélő személy állapotára, mint az, ha valaki amúgy is váltani akar, vagy más eszközzel igyekszik megszabadulni az örökös nyomástól, ami a cégben ránehezedő teherből merítkezve teszi ki alanyunkat újabbnál újabb küzdelmeknek és a kilátástalanság sötét vermének.

Párterápiák során ugyan a segítők nincsenek felhatalmazva arra, hogy nyíltan véleményt alkothassanak arról, hogy szerintük érdemes e a feleknek továbbra is együtt maradniuk, de van, hogy ezt mégis szívesen megtennék, mert úgy érzik a javulásra, változásra való esély gyakorlatilag a nullával egyenlő.

Függetlenül attól, hogy a szakítás, különválás hogyan következik be, a veszteségek természetes részét képezik életünknek. Az elhagyás, vagy elhagyva levés fájdalom nélkül nemigen úszható meg. Hogy mi eredményezhet szétmenést? A klasszikus okokon kívül (nem úgy bánsz velem, ahogy az nekem jól esne, kommunikációs defekt, hűtlenség, stb.) még rengeteg minden. Akár a partner árnyékának előtérbe kerülése és az az eltökéltség, hogy márpedig ő felrúgva a bevett konvenciókat, ezeknek fog hódolni, mert éppen ehhez van kedve.

Bármennyire is tisztában vagyunk önnön valónkkal, bizony testünk vonalai mögött árnyék is húzódik, amit ugyan tudatosíthatunk egymás előtt, de az árnyék természete néha pont attól megfoghatatlan és észlelhetetlen, hogy amint beazonosítanánk, máris eltűnik a szemünk elől.

Hónapok, évek elteltével előjöhetnek a fojtogatóan komoly és konkrét tudatalatti felszólalások. Mi lett volna, ha inkább másképp élek, máshoz megyek feleségül, vagy egyszerűen más mellett köteleződöm el? Ezt lehetne akár Huffnágel Pisti-szindrómának is nevezni. Mit tudok kezdeni azokkal a veszteségbeli hideg megrázkódtatásokkal, amik Huffnágel úr felidézésekor végigfutnak a hátamon?

Vagy: elköteleződés helyett inkább végigtarolnám a világot és félredobnám ezt az egész konformista pedáns háziasszony és elsőrangú feleség szerepet és az életet habzsolva betegre pasiznám magam! Hogy nem lehet ebből szakítás, hovatovább válás? Dehogyisnem. Írok most erről, mert bennem többszörösen is előkerültek ezek az ellentmondások.

Miért kell két totálisan egymással összepasszoló valakinek külön utakon folytatnia életét? Egy-két rosszul megfogalmazott megjegyzés miatt? Ahogy fejlődünk, és változunk, idővel újraértékeljük életünk eseményeit és lehetséges, hogy a tíz évvel ezelőtt megkedvelt „kincsünk” már nem az a személy, akire a jelenben szükségünk lenne. Hogy az alkalmazkodás megoldja a problémát? Nem mindig, mert ha harminc évesen jutunk el valamely identitásbeli elégedetlenség megéléséhez és feloldásához, annak lényege pont abban állhat, hogy individuumunk önálló és kiteljesedett megtapasztalására vágyunk párunk és minden egyéb más élőlény jelenléte nélkül.

A szerepek mindenesetre azért valamennyire eltérnek, mert szerény véleményem szerint sosincs olyan, hogy a szakítás színtiszta megegyezés eredményeként jön létre. Nem szoktuk egyszerre kimondani a nemet, ebben valaki élen jár, noha nem feltétlenül a bátorsága miatt, hanem példának okáért a felgyülemlett sérelmek és romboló jogosultságok is ölthetnek olyan mértéket, ami után ezt tartjuk egyedül üdvözítő megoldásnak. És mindez evolúciós oldalról is felvethet néhány kérdést. Aki „elsőként” szakít, az vajon életképesebb génállományát jelzi e a másiknak? Azt, hogy ő megteheti, hogy továbbálljon? Meglehet figyelni, hogy némely helyzetben ilyenkor automatikusan felértékelődik a kapcsolatból kilépő szereplő párértéke, ami nemegyszer újabb játszmák táptalaját is adja, és ha a felek kellőképpen éretlenek, akkor a „kétségbeesett visszaszerzési hadművelet” azon nyomban kezdetét veszi.

Mik a szakítás kritériumai? Szükséges, hogy verbálisan, szóban közölve legyen a másikkal az elhatározásunk?

Azt hiszem, ez erkölcsi minimum lenne, de vakok vagyunk akkor, ha nem látjuk, hogy az idősebbeknél még csak-csak, a fiatalabbaknál azonban még az sms küldéses járásfelbontás is alkalomadtán komoly és megterhelő luxusnak minősül. Így e téren is lehetnek bizonytalanságaink, annyi azért biztos, hogy, mikortól is valamelyik fél stabilan és következetesen megszűnteti a kapcsolatot tápláló és éltető pszichés vagy mentális energia-befektetést, onnantól előbb-utóbb számolhatunk a lezárulással. A humor vagy a szexualitás eltűnésénél jobb tüneteket keresve sem találhatunk akkor, ha meg kívánjuk jósolni mely kapcsolatok állnak a szakadék szélén és melyek nem. A sértő megjegyzések, a másik hibáztatása, valamelyik fél áldozati szerepbe lépése, vagy a partner érzelmi elutasítása, mint kommunikációs szokások szinte borítékolják a kapcsolat tönkremenetelét.

Folytatás következik.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu