Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Ciki-e magányosnak lenni?

A magány kifejezést hallva rengeteg asszociáció juthat az eszünkbe, de a jelenkor embere kevésbé gondol az önismeretében elmélyült, bölcs filozófusra, vagy az erős, kemény harcosra (aki magányában edződött meg) akkor, ha a téma terítékre kerül. A magány tanító ereje és értéke inkább a lélektant kedvelők által bír jelentőséggel, sőt igen konkrét elhatárolásokat is tesznek sokan aközött, hogy valaki például „magányos” vagy szimplán „csak” egyedül van. Az egyedüllét gyakorlatilag konkrét vágyként is megjelenhet akkor, mikor az iroda négy fala közé zárva azért imádkozunk, hogy bárcsak kaphatnánk ajándékba egy lakatlan szigetet valamelyik jóakarónktól, ahova elvonulhatunk egyes egyedül élvezni a fák susogását és a véget nem érő csend tartalmasságát.

Manapság, ha a magányról elmélkedünk, túlnyomórészt elhagyatott, szomorú, vagy akár megkeseredett személyek juthatnak eszünkbe, akik a hétvégéiket passzívan töltve, üres tekintettel nézik a falat és azon kattognak, hogy miért nincs nekik párkapcsolatuk. Mikor is lehetne ez a kérdés annyira aktuális, mint karácsony előtt (persze kapcsolatokban élve is érezheti magát valaki magányosnak, de ebbe a fejtegetésbe most szándékosan nem akarok belemenni). Ki nem mondott elvárásként ott van a levegőben, hogy ilyenkor boldognak kell lenni, a családunk tagjai között megpihenve örömködnünk (nem véletlenül használom ezt a szót, utalva az öröm kevésbé autentikus változatára) kell a szeretet különböző kifejezési formáinak megtapasztalásakor. És a karácsonyi ebédkor még azt is megkérdezhetik (főleg, ha már „illene” párt találnunk), hogy tulajdonképpen miért nincs senkink. Aztán jöhetnek a közhelyes, de annál kínosabb és feleslegesebb tanácsok, hangoztatva az „úgyis eljön majd az igazi” és egyéb aranybölcsességeket. Ha valóban magányosnak érezzük magunkat, akkor ezek hallatán akár szégyent, illetve ezzel párosulva még dühöt is átélhetünk.

Ami általános tapasztalatként levonható az az, hogy a magány megítélése alapvetően szubjektív (kivéve persze, hogyha nem a korábban említett világvégén eldugott szigeten tanyázunk elzárva minden emberi közösségtől, de ez ugye egy elég speciális helyzet). Tehát, akár egyedül élve sem feltétlenül kell, hogy magányosnak érezzük magunkat. Pszichológiailag az is igazolt, hogy a magány érzete bizonyos értelemben a szégyen és a tagadás forrása, sőt konkrét testi jelekből is felismerhető mindez (pl. ha a téma előkerül, vagy faggatnak bennünket erről, kerülhetjük a szemkontaktust, jelezve ezzel, hogy valójában mennyire „cikinek” is tartjuk azt, hogy kapcsolatilag ekkora „csődtömegek” vagyunk). Az is bizonyított, hogy azok a férfiak, akik ténylegesen magányt élnek át és ezt nyíltan kommunikálják is, azokat jóval intenzívebben utasítják el mások (főleg a nők).

Mikor kutatók direktben kérdeztek rá arra egy több európai országra kiterjedő vizsgálatban, hogy ki mennyire érzi magát magányosnak a nők csupán 8%-a, a férfiak közül viszont csak 3% állította azt, hogy ő benne bizony ez az alapélmény lakozik. Mikor további, pontosító kérdéseket tettek fel (milyen gyakran érzi magát közel másokhoz/kirekesztettnek/egy baráti társaság tagjának, stb., magasabb értékeket kaptak és a férfiak körében inkább felfedezhető volt ennek az előfordulása (utalva talán az ezen a téren érzékelhető nemi különbségekre is). Az „UCLA magányossági skála” aszerint értékeli a magány állapotát, hogy a megkérdezettek mekkora különbséget érzékelnek valós és vágyott kapcsolataik között.

Még az is lehet elvárás magunk felé, ahogy azt a fogyasztói társadalom extrovertált viselkedést megkövetelő berendezkedése érezteti (hiszen egyértelműen látszik, hogy az introvertált, inkább egyedüllétet kereső emberek magatartását nem jutalmazza a szociális kapcsolatok építését és fenntartását harsogó szemlélet), hogy legyen egy bizonyos „mennyiségű” kapcsolatunk, vagy mondhatnánk úgyis, hogy kapcsolati hálónk kiterjedtsége legyen minél szélesebb.

Érdekes, hogy a magány inkább tűnik a lélek tudóinak megközelítésekor egyfajta „önszeretetlenségnek” és valahol ebből fakadhat az a szégyenérzet is, amit törekszünk elrejteni mások elől, okulva az elutasítások miatt beszerzett tapasztalatokból (ami miatt egyébként még magányosabbak leszünk).

Első körben azt hiszem mégis az a legjobb, ha megtaláljuk a magányérzetünk mélyén rejlő szenvedésünk valódi okát, mielőtt kellemetlenebbnél kellemetlenebb kapcsolati kudarcokat elkönyvelve újra és újra bezárkózunk.

 
Forrás: