Jó párkapcsolatban is kell az egyedüllét

Jó tizenöt évvel ezelőtt a barátnőimmel arról beszélgettünk, hogy vajon jó ötlet-e, ha az ember együtt dolgozik a partnerével, férjével. Ha nem csak az otthoni órákat töltik együtt, hanem a munkaórákat is, főleg, ha közben egyikük sem intéz rendszeresen ügyeket, egy légtérben vannak, együtt ebédelnek, még bevásárolni is együtt járnak... Vagyis szinte 24 órában együtt vannak.

Persze nem értettünk mindenben egyet, de arra a következtetésre jutottunk, hogy ez nem tesz jót a kapcsolatoknak. Kezdetben lehet, hogy örülünk neki, ha minél több időt tölthetünk együtt, de aztán egyre nagyobb igényünk lesz arra, hogy másokkal is találkozzunk, egyedül is legyünk, ne kelljen mindent egyeztetni és mindenben alkalmazkodni.

Ha viszont a napi rutinba nem tartozik bele, hogy vannak külön útjaink, és a házasság, a kapcsolat elején az vált normává, hogy minden hétköznapot és minden hétvégét egymás társaságában töltünk, és bármilyen külső, csak az egyikünknek szóló meghívást élből elutasítunk, akkor ezen nagyon nehéz lesz változtatni később, mikor már nem önként, hanem kényszerből vagyunk folyton együtt.

Hihetetlen nehéz egy évek óta működő rendszert megreformálni, mert a rendszer normává vált, és szinte már elhittük róla, hogy nem is lehet másképp csinálni. Mondjuk az esküvő után nem volt kedvünk külön kirándulni, külön színházba, moziba menni, a barátnőkkel, barátokkal programokat szervezni, esetleg pár napra elutazni, aztán, ha pár év múlva úgy érezzük, hogy de jó volt szingli korunkban mindezt megtenni, és újra vágyunk rá, valóságos szabadságharcot kell vívnunk a legkisebb függetlenedési vágyunk miatt is.

Mi az, hogy ezen a hétvégén nem akarsz anyámékhoz menni? Mi az, hogy a haverjaiddal mennél sörözni, ahelyett, hogy itthon ülnél velem? Milyen önzés, hogy nélkülünk akarsz elutazni, mi vagyunk a családod! Ez főleg akkor válik súlyossá, ha már van egy-két gyerek, onnantól fogva bármi, amit az ember egyedül vagy barátokkal szeretne csinálni, valóságos eretnekségnek számít. Persze csak akkor, ha a kezdetek kezdetén hagyta, hogy bedarálja a kapcsolat, és nem őrzött meg semmit a függetlenségéből.

Pedig mindenkinek szüksége van egyedül töltött időre, és külső kapcsolatokra, barátokra, ismerősökre. Szüksége van térre és időre - persze nem úgy, hogy mindig a férfi mehet el, és a nőre hárul az otthonmaradás kötelessége (mert sok férfi ezt így képzeli): akkor egészséges a kapcsolat, ha mindkét fél kivehet szabad estéket, délutánokat, hétvégéket. És ha a partnere ezt nem fogcsikorgatva adja meg neki (mint valami börtönőr), hanem abban a meggyőződésben, hogy mindenkinek jobb, ha olykor kiszabadul a megszokott környezetből, kiléphet a családban rözgített szerepkörből és lazíthat. Vagy akár elmehet sportolni, meditálni, olvashat anélkül, hogy bárki megzavarná...

Sokan félnek megadni a partnerüknek a szabadságot, mert azt hiszik, hogy így könnyebben elveszíthetik: ha más hatások érik, akkor majd nem lesz olyan szívesen otthon, és egyre többet csatangol. Pedig épp attól térünk vissza szívesen az otthonunkba, ha nincs az az érzésünk, hogy ott valaki fogolyként akar velünk bánni. Ha nem kell menekülnünk, mert jól érezzük magunkat, akkor nem fogunk menekülni.

Fontos, hogy a felnőttek otthon is lehessenek olykor egyedül. Ne kelljen elmenniük azért, hogy egyedül legyenek, mert ez is a menekülés irányába hat. Nagyon megterhelő, ha valaki állandóan ott van velünk, amikor hazaérünk, esetleg tiszta jóakaratból, mert szeret velünk lenni és azt hiszi, hogy mi is erre vágytunk egész nap... Lehet, hogy neki nincsen igénye arra, hogy olykor egyedül maradjon, de lehet, hogy ő meg túl sokat van egyedül a maga ízléséhez képest, és mivel nem lát rá a mi igényeinkre, azt hiszi, hogy nekünk is az jó, ami neki: ha minél több időt töltünk együtt.

Azt viszont nagyon nehéz közölni a feleségünkkel/férjünkkel, hogy szeretnénk végre élvezni a magányt a saját otthonunkban, legyen szíves menjen el sétálni vagy utazzon a szüleihez hétvégére. Jobb persze, ha ez magától is az eszébe jut, de ha nem, akkor meg kell próbálnunk tapintatosan a tudomására hozni.

A legjobb, ha már a kapcsolat elején felkészülünk arra, hogy a személyes szabadságunkból is megőrizzünk egy jó darabot, mert később visszaszerezni belőle valamennyit sokkal nehezebb.