Féltékenység a virtuális térben / 2. rész

Virtuális féltékenység a társkeresésben

Elég csak érdekesebb levelezésbe bonyolódnunk valakivel, ha tényleg vonzódunk hozzá, elég hamar megjelenik a gondolataink között a kíváncsiság: vajon kivel ismerkedik még, kivel barátkozik. Ha látjuk, hogy online van, vajon miért nem nekünk ír, egyáltalán mikor lépett be legutóbb, és mennyi időt tölt az adott felületen? Minél több időnk van, és minél jobban érdekel a másik, annál inkább belekeveredhetünk ebbe a megfigyelési spirálba. És ekkor még csak a társkeresős profilját ismerjük valakinek, a valódit nem, a megfigyelés csupán a társkeresőn belüli tevékenységre korlátozódik.

A társkeresőn belüli féltékenység kicsit másképp működik, mint máshol: itt teljesen legitimnek számít egyrészt az, hogy egyáltalán kezdeményezünk, ismerkedünk, másrészt az, hogy egyszerre több jelölttel is próbálkozunk, vagyis botor dolog azon megsértődni, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. (Ettől függetlenül vannak olyan társkeresők, akik szerint az ember legyen annyira kockázatvállaló, hogy egyszerre csak egy partnerrel levelezik, de ez viszonylag ritka lehet.) Ha azonban már kialakult valami két ember között (ami persze még teljesen képlékeny és bizonytalan dolog), az az igény is felmerülhet, hogy a másik törölje a regisztrációját, vagy legalább szüntesse be a többi ismerőssel való levelezést, újba meg végképp ne kezdjen! Ki-ki vérmérséklete szerint áll elő ilyen igényekkel, de ha nagyon korán követelőzik, az nem lesz pozitív hatással a kapcsolat alakulására. Persze lehet, hogy ha egy férfi kezd féltékenykedni, az pozitívabb megítélés alá esik (mondván, ezek szerint komolyan gondolja a kapcsolatot), mint amikor egy nő teszi ugyanazt (hiszen máris rövid pórázon akarja tartani a párját), vagyis a féltékenység fogadtatása sokféle lehet. Arról, hogy milyen esetben várható el, hogy az ember kilépjen a társkeresőből, majd még beszélni fogunk...

Kinél előbb, kinél utóbb történik meg a valódi bemutatkozás, és a megfigyelt felületek megsokszorozódhatnak, ezzel párhuzamosan a féltékenységre okot adó történések is. Ha mindketten jelen vagyunk közösségi oldalakon (mégpedig saját névvel), szinte biztos, hogy a partner kutatni fog utánunk (ki-ki vérmérséklete szerint persze). Vannak, akik egyetlen e-mail cím alapján is összekeresnek mindenfélét, sőt, blogportálok nicknevei alatt szereplő kommentek sokaságát is elolvashatják és ebből meglepően sok magánéleti információt össze tudnak gereblyézni. (Kell ehhez egyfajta szívós elszántság és kíváncsiság, és nemcsak a potenciális partnerünk, de a lehetséges munkaadónk is csekkolni fog, amennyire csak akar.)

Érdekes adat például, hogy a match.com társkereső oldal Singles in America (Amerika szinglijei) blogján közölt felmérések szerint az egyedülálló amerikaiak 3/4-e használja a facebookot, és a férfiak 27, a nők 49%-a mondott már le randit az interneten itt-ott talált információk alapján. A közösségi oldalakon történtek nemcsak egy kapcsolat elején, bizonytalan szakaszában bizonyulnak nagyon fontosnak, ami hihetetlenebb, hogy manapság az USA-ban a válások 80%-ában is hivatkoznak rájuk, ami persze nem jelenti, hogy egy az egyben a virtuális tevékenység felel a kapcsolatok megromlásáért, de ha másnak nem, ürügynek nagyszerűen megfelel, ha féltékenyek akarunk lenni.

Negatív reakciókat váltanak ki posztolt fotók, kedvelések más, ellenkező nemű felhasználók posztjaihoz, kapcsolati állapot beállításai - ha az egyik már kiírja, hogy kapcsolatban, a másik még egyedülállóként szerepel, az bizony kínos, nem árt megbeszélni, hogy egyszerre változtassuk meg a kapcsolati állapotunkat, ha már ez fontos számunkra. Már szinte bármilyen apró kedves gesztus is szakításhoz vezet azoknál, akik nem tudják kezelni túl sok adatot, túl nagy átláthatóságot és a saját bizonytalanságukat. Egy neten megszületett ismeretség esetén ott a sok-sok valódi életből származó barát és haver, azok, akik a másiknak az életében évek óta jelen vannak, és akiket mi magunk sose láttunk. Az ismeretlen sokaság növelheti bizonytalanság-érzésünket még akkor is, ha a partnerünk éppen azért keresett a neten, mert IRL nem talált megfelelő nőt vagy férfit magának.

Túlzások és jogos óvatosság

Ha valakin észrevesszük, hogy megszállottan követ bennünket, legyünk óvatosak, lehet, hogy már a kezdetek kezdetén érdemes inkább visszahúzódni az ismerkedéstől, főleg, ha nem viseljük jól az állandó kontrollt. Lehet, hogy egy ideig még kellemes is a sok figyelem, de ha valaki kényszeresen azt kutatja, hogy mikor és kivel kommunikáltunk, és ezt még csak nem is diszkréten csinálja, ott azért nincs minden rendben. Vannak társkeresők és párkapcsolatban élők is, akik blogokban vagy facebook-os posztokban teregetik ki a magánéletüket, ha sérelem éri őket, nagyon sokan fognak tudni róla, sőt, nem riadnak vissza a megalapozott vagy teljesen megalapozatlan vádaskodástól sem. Persze szívük joga, de ha biztosak vagyunk benne, hogy ez bennünket zavar, inkább kerüljük ezeket a helyzeteket, embereket, mert hosszabb távon több kellemetlenséget okozhatnak, mint amennyi örömet.

Mit tegyünk, ha mi magunk érzünk ellenállhatatlan vágyat arra, hogy megfigyeljük a barátunk, barátnőnk, esetleges társkeresős levelezőpartnerünk tevékenységét? Mi az a mérték, ami még belefér a normalitásba, és mikor kezdjünk aggódni? Ha a gondolatainkat teljesen eluralja a féltékenység, és minden apró megmozdulásra ugrunk, ha borzalmasan érezzük magunkat, ha nem látjuk a csevegőben, és nem tudjuk, merre jár, kivel találkozik, vagy nagyon rosszul esik, ha más nő/férfi bejegyzéseit lájkolja vagy kommentelés közben flörtöl bárkivel, ha kiborulunk ilyesmitől, vagy főleg, ha a vélt vagy valós vetélytársat zaklatni kezdjük, akkor már nincs minden rendben.

Persze, ha eddig jutunk, és nem is próbáljuk visszafogni magunkat, akkor hamar észrevehetjük, hogy menekülni kezdenek előlünk. Mivel ez aligha lehet a célunk, jobb, ha még időben átgondoljuk, mennyire éri meg belelovalni magunkat egy ilyen, üldözői szerepbe. Minél inkább üldözünk valakit, és minél látványosabban tesszük, annál kevésbé leszünk vonzóak: ne telepedjünk rá arra, akiért odavagyunk, még ha nehezünkre esik is – ha nem megy a leszokás magától, kérjünk szakmai segítséget.

Nem állítom persze, hogy a féltékenységnek sosincs konkrét oka: a netes társkeresésben sikeres partner tényleg kavarhat tovább mással is, akkor sem kizárt ez, ha már egészen komolyra fordult a kapcsolatunk: hiszen a kínálat csábító, van, akinek nehéz leállnia, és van, aki nem is akar leállni. Ha nekünk fontos a kizárólagosság, tesztelhetjük is a másikat, és erre a társkereső anonimitása a legegyszerűbb: más néven regisztrálva megpróbálhatjuk a kapcsolatfelvételt vagy várhatunk arra, hogy ő keressen minket. Ha az illető annak ellenére teljesen nyitott egy új ismerkedésre, hogy velünk már egy ideje komolyan együtt jár, akkor ne legyenek vérmes reményeink a hűségét illetően.

A kapcsolat befejezése is nehezebb

Ami a társkeresési történetek elejét illeti: noha sokan szeretnek minél hamarabb áttérni más kommunikációs felületre, ennek az a hátulütője is megvan, hogy az illetők bekerülnek a levelező rendszerünkbe, és ha történetesen valódi névvel nyitottuk e-mail fiókot, az ismerkedéstől való visszalépés is macerásabb lesz. Közösségi oldalakról olyanokat eltávolítani, akikről már nem szeretnénk információkat, nem is olyan egyszerű. Ezért kényelmesebb, ha az ismerkedésnek abban a fázisában, amelyben még nem alakult ki komolyabb vonzalom, kötődés, vagy bizonytalanok vagyunk abban, hogy ez vezet-e valahová, az inkognitót biztosító felületeknél maradunk. Persze komolyabb kapcsolatok esetén ez már nem lehetséges, és a szakítás bizony sokkal nehezebb is, ha folyton szembesülünk a másik jelenlétével, emlékével, vagy láthatjuk, hogy éppen kivel lépett kapcsolatra. Ez túlságosan fájdalmas, jobb, ha le is tiltjuk ismerősként vagy elrejtjük a posztjait, mert nehezebb feldolgozni a szakítást, ha állandóan szem előtt van az illető.

Jobb tehát, ha vigyázunk mind a magunkról szolgáltatott információkkal, mind a magunk és mások túlzott kíváncsiságával, olykor korlátozzuk megfigyelési kedvünket és nem ugrunk minden provokációra. Ha már együtt kell élnünk a virtuális féltékenység valamilyen formájával, legalább ne vigyük túlzásba!