Létezik-e szerelem első látásra? Ha igen, miért nem?

Az, hogy létezik erős vonzalom első látásra, nem kétséges, mindannyian megtapasztaljuk előbb-utóbb és életünk során többször is. Ha az erős vonzalom egyoldalú, még akkor is lehet belőle szerelem, csak reménytelen lesz és rengeteg szenvedéssel fog járni. De a legtöbb ilyen villámcsapásszerű élménynek nincs folytatása, mert nem megfelelőek a körülmények, nem találkozunk többé, egyáltalán nem is találkozunk, mivel csak egy szempillatás erejéig látjuk a másikat, aki észre se vesz bennünket, és így tovább.

Mivel a szerelemhez nem elég a tetszetős külső, azok, akik azt állítják, hogy ők első látásra beleszerettek valakibe, igazából csak retrospektíve magyarázzák a dolgokat. Miután megismerték a másikat és még mindig nagyon tetszett nekik, beleszerettek, ő pedig viszonozta, visszatekintve olybá tűnhet, mintha tényleg az első pillanattól fogva létezett volna ez a szerelem és hajlamosak vagyunk végzetes találkozásnak tartani azt a pillanatot, amikor megláttuk jövendő kedvesünket.
 

 

Imádunk hinni a végzetben, a sorsban, a gondviselésben, főleg, ami a párkapcsolatokat illeti: sokkal elkötelezettebbé tesz, ha azt gondoljuk, hogy nem véletlenül jöttünk össze valakivel, hanem a sors akaratából: még azok is ilyen szavakat használnak, akik egyébként nem hisznek transzcendentális dolgokban. Vagyis úgy tűnik, bármennyire is irracionális azt gondolni, hogy az univerzum sodort egymás útjába, igenis hasznosnak bizonyul ez az elképzelés, ha azt nézzük, hogy jobban fogunk vigyázni a kapcsolatunkra, értékesebbnek, különlegesebbnek tartjuk így, mint akkor, ha a vakvéletlen számlájára írjuk.

A sors akaratában és a villámcsapásban hinni ugyanakkor kontraproduktív is, hiszen ha nincs akkora szerencsénk, hogy így találkozzunk valakivel, elszalaszthatjuk azokat, akikkel nagyon is tudnánk kapcsolódni, ha nem ragaszkodnánk hozzá, hogy az első pillanatban kell nagyon erősen éreznünk, különben az egész nem ér semmit. Vagy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, ha mi érezzük az elektromosságot, a bizsergést: mindjárt azt feltételezzük, hogy ez kölcsönös és elkezdünk nyomulni a másikra, akár tetszünk neki, akár nem. Ha most még nem is tudja, hogy nekünk rendeltetett, majd rájön, ha elég meggyőzőek vagyunk (nagyon csúnya zaklatások lehetnek ebből).

Ha valakinek elég hatalma, pénze, befolyása van, mint például a Keresztapában Michaelnek, aki így „szeret bele” egy szicíliai lányba, az – tradicionális, értsd: patriarchális társadalmakban elérheti a célját. Michael beszél a lány szüleivel, elhalmozza őket anyagi javakkal, a szülők boldogok, hogy a lányuk majd gazdagságban élhet az USA-ban, és persze a szép leányzó sem tiltakozik. Ha Michael nem az lenne, aki, ha nem rendelkezne hatalommal, pénzzel és tekintéllyel, akármilyen jóképű, sármos is, a frigy nem jönne létre vagy nem ilyen könnyen és gyorsan sikerülne célba érni.

Az már más kérdés, hogy sose tudjuk meg, mi lett volna az ifjú pár házasságával, mert Michael neje nem sokkal később merénylet áldozata lesz és Michael mégiscsak az amerikai barátnőjét veszi feleségül, aki nem villámcsapás, hanem hosszú megismerés útján lett a szerelme.
 

 

Egy idei film is foglalkozik a szerelem első látásra kérdésével, a cím is erre utal (Love at First Sight). De itt már egészen mások a körülmények, és igazából nem is arról van szó, hogy villámcsapás érné a két fiatalt. Egyrészt nem csak meglátják egymást, hanem egy mobiltöltő miatt beszédbe is elegyednek, utána pedig egymás mellett töltenek egy egész repülőutat (a Sors szerepében Jameela Jamil, aki mindig más személyiséget ölt magára, hogy egyengesse a párocska útját) és rengeteget beszélgetnek, mielőtt elszakadnának egymástól, hogy aztán némi bonyodalmak után újra egymásra találjanak.

Az egész történet néhány óra alatt játszódik le, de közben megismerhetjük mindkettejük családját és az azokhoz fűződő drámai történeteket.

Ami lényeges különbség a Keresztapa-féle villámcsapás és a 2023-as között, az a kommunikáció, a szabad döntés és az egyenjogúság. Itt nincs szerepe a gazdagságnak, a két fiatal azonos társadalmi osztályba tartozik, jól szituált, diplomás, még ha az egyik brit, a másik amerikai is, alapvetően nem különböznek kulturálisan. A szülőknek maximum példaadó, támogató szerepe van, és az első lépést igazából nem is a férfi, hanem a nő teszi meg, amikor teljes koszorúslány puccparádéban átbuszozik Londonon, hogy viszontlássa a srácot.

De a szerelem nyilván nem ezen a napon születik meg, bármennyire is rányomja a bélyegét az egész hangulatra, hogy a srác édesanyja halálos beteg és még életében gyászszertartást rendez önmagának. Az extrém élethelyzet persze ráerősít a szerelem iránti fogékonyságra, de egy erős szövetség kialakulásához mindig idő kell.