Reménytelen szerelmek

Valószínűleg többen élnek át reménytelen, mint reményteljes, illetve viszonzott szerelmet, legalábbis logikusan így kell lennie: mivel sokkal kisebb a valószínűsége, hogy két ember egymásba szeressen, mint hogy az egyik ember beleszeressen a másikba, és érzelmei viszonzatlanok maradjanak.

Persze léteznek olyan szerencsések, akiknek az életében több a viszonzott szerelem, mint a reménytelen, sőt, olyanok is, akik jóval több személyben gyújtanak heves érzelmeket, mint amennyit ők szeretnek (ha egyáltalán szeretnek valakit), azért a többség inkább a viszonzatlan vonzalmakban szerez jártasságot. Sajnos.

Reménytelen szerelem bármikor utolérhet bennünket, már egész kicsi gyerekként is megtapasztaljuk, és nem is baj, hogy átélünk ilyen érzelmeket, kudarcokat, parttalan epekedést és sóvárgást. Nem baj, ha nem ragadunk bele örökre ebbe az állapotba. Mert vannak emberek, akik szinte sportot űznek a kilátástalan vonzalmakból, és folyton boldogtalanok is.

Többeket megkérdeztem, vajon hány szerelmet tartanak számon az életükben, és a reményteleneket beleszámolnák-e. Az egyik barátom erre azt válaszolta, hogy szerinte a reményteleneket nem érdemes beleszámolni, mert nem valódi szerelmek. Nem az adott személynek szólnak, csak a róla alkotott vágyképnek, ezért csakis a valamelyest megvalósult, viszonzott érzelmeket érdemes felvenni a "hányszor voltam szerelmes?" című listába.

Részben igaza van, de hogy hagyhatnánk ki szerelmi életrajzunkból valakit, aki után évekig epekedtünk, még ha ez teljesen reménytelenül is történt? Főleg, ha alapvetően hatott az illető arra a pár évre, például olyan úton indított el bennünket, amelyen még ma is járunk? Én egy reménytelen vonzalom miatt kezdtem el egy bizonyos nyelvet tanulni, és teljesen más irányt vett az életem, mintha ezt a nyelvet sose ismertem volna meg. Ugyanakkor magát az embert, akiért rajongtam, személyesen igazán nem ismertem, bár leveleztünk valamennyit. Nehéz lenne kihagyni az életrajzomból, mégse mondhatom, hogy nagy szerelmeim egyike volt.

Vagy mit mondhatok olyanokról, akikkel ugyan jártam egy ideig, de ők sose szerettek belém, én viszont halálosan odavoltam értük? Őket kicsit jobban ismertem, mint a korábbi, szinte testetlen reménytelenségeket, de az a sok jótulajdonság, amivel felruháztam őket, leginkább az én fejemben létezett, és az életükre nyilván sokkal kevésbé hatottam, mint fordítva.

Aztán ott van az a néhány ember, aki értem volt oda, és én nem viszonoztam úgy a vonzalmukat, ahogy ők remélték. Nos, ezeket biztos nem nevezném szerelmeimnek, pedig ők engem valószínűleg igen (elég furcsa érzés is).

Nincs tehát semmi baj a reménytelen epekedésekkel (jó, annyi baj van velük, hogy nehéz őket elviselni), ha nem ragadunk meg ennél a műfajnál végképp. Probléma akkor van, ha úgy tapasztaljuk, hogy nekünk más nem is jut, mint reménytelenségek. És ezt nem csak huszonéves korban tapasztaljuk, hanem sokkal később is. Lehet, hogy közben megnősülünk/férjhez megyünk, és elválunk úgy, hogy nem tapasztaltuk meg a viszonzott szerelem boldogságát. Mintha helyben járnánk, csak ugyanaz a verkli ismétlődik.

Vannak emberek, akik mindig más reménytelenségbe kezdenek bele, és vannak olyanok, akik ugyanabba a személybe szerelmesek évekig, csak néha lebeszélik magukat róla, máskor meg visszaesnek. Az ilyen emberek (főleg nőket ismerek ebben a műfajban) elképesztő légvárakat építenek a szeretett személy/ek köré, a legkisebb gesztusból is messzemenő következtetléseket vonnak le, állandóan értelmezik az imádott személy viselkedését, és hiába bizonyosodnak meg róla, hogy a másik oldalon szó sincs érzelmeik viszonzásáról, képtelenek elengedni a zsákmányt.

Persze, az imádottak között vannak olyanok, akik legszívesebben kifutnának a világból a nemkívánatos vonzalom láttán, de olyanok is akadnak, akik kihasználják az értük epekedőket. Mondjuk pénzt vagy szívességeket kérnek tőlük, balekként dolgoztatják őket, és egy-egy morzsa odavetésével biztosítják, hogy imádjójuk sose ábránduljon ki belőlük egészen. Tipikus esete az ilyennek, mikor valaki lelki szemetesládának használ egy rendes srácot, miközben macsókkal randizik, vagy önkéntes munkát vár el egy nőtől, és megtévesztően kedves vele, pedig tudatában van annak, hogy ezzel félrevezeti az illetőt.

Csak rajtunk múlik, hogy megszabadulunk-e a reménytelen szerelem-szindrómától. Ismerek olyan embert, aki minden reális esélyét eljátssza inkább egy valódi kapcsolatra annak hiú reményében, hogy egyszer szívszerelme majd észreveszi őt - noha soha nem is mert hozzá igazán közeledni. Egyértelmű, hogy a reménytelen epekedés itt a menekülés szerepét tölti be. Amíg az illető azzal van elfoglalva, hogy imádottja után leskelődik, nem jut ideje valódi emberekkel ismerkedni, vagy, ha kicsit bele is kóstol az ismerkedésbe, hamarosan szabotálja azt.

A permanensen reménytelen szerelmes tudatalatt nem mer boldog lenni, mert attól fél, hogy elveszíthetné a boldogságát. Persze, nem egyszerű az út, amelyet be kellene járnia ahhoz, hogy eljusson egy valódi kapcsolatig, fel kéne adnia néhány gyermekes ideálképet, szembe kéne néznie saját félelmeivel, de ha elhatározza, legtöbb esetben sikerrel járhat. Csak az ismert rosszat nehezen hagyjuk el az ismeretlen jóért.

Pedig radikális váltás nélkül nem jutunk ki a gödörből. És abban sem reménykedhetünk, hogy amint lezárjuk magunkban az éppen aktuális reménytelen vonzalmat, majd egy csapásra megtaláljuk a nagy őt. De legalább arra törekedjünk, hogy valóságos, hús-vér kapcsolatokkal tegyünk próbát. Szert tehetünk ilyenekre online ismerkedés útján is, mi az hogy! Csak ne maradjunk sokáig a virtuális térben, és ne állítsuk piedesztálra lelkesedésünk tárgyát. Az istenítés egyébként se tesz jót az emberek nagy részének, és ha a rajongó pózt vesszük fel, sokkal kevesebbre fognak taksálni, mint akkor, ha megőrizzük hidegvérünket.

A reménytelen szerelem túlságosan kiszolgáltatottá és vesztessé tesz, ne hagyjuk, hogy örökké ez határozza meg az életünket. Minél több valóságos embert ismerünk meg, annál kevésbé leszünk kiszolgáltatva egyetlen bálványnak.