Miért nem jó csúcsformában tartós kapcsolatba kezdeni?

Újra és újra nagy olvasottságot érnek el olyan cikkek, amelyekben híres vagy köznapi emberek kifejtik, hogy mennyire elfogadhatatlannak találják, ha valaki úgymond elhagyja magát a párkapcsolat kezdete után valamikor. Bármikor. Az, hogy miben áll ez az önelhagyás, többféle formát ölthet, kinek-kinek fóbiái szerint: egyesek már 5 kg pluszt annak gondolnak, mások azt nehezményezik, ha a pasijuk hasa nem olyan kockás, mint kezdetben volt, de vonatkozhat ez a panasz mindenféle másra is: lenőtt haj, festetlen köröm, kitérdelt nadrág, és így tovább. 

Legtöbbször az ilyen panaszkodókhoz a kommentelők kétféleképpen viszonyulnak: bólogatnak, hogy igen, velük is ez történt, és ez milyen borzasztó, pedig ők mennyire odafigyelnek magukra (önfényezés a köbön), vagy kifejtik, hogy ha valakit igazán szeretsz, akkor mindez nem lényeges, és nekik olyan a partnerük, hogy a legszörnyűbb betegség idején is tovább szereti őket. 



Itt aztán keverednek olyan dolgok, amelyeknek nincs sok közük egymáshoz: a szeretet egy dolog, a szexuális vágy egy teljesen másik. És persze egyiket sem lehet se kikényszeríteni, se elvárni, vagy megvannak, vagy nem... Ami eléggé biztos, hogy ha valaki már egy ismerkedés elején túlságosan nagy hangsúlyt fektet a fizikai dolgokra, vagyis elsődlegesnek gondolja, hogy örökké sportosnak, vékonynak, teljesítőképesnek és vonzónak kell maradni, mert különben eljön a világvége, azzal ne tervezzünk hosszú távon. Mert az ilyen ember valószínűleg önmagával nincs teljesen rendben. 

Miért is? Egyszerű: egy kapcsolat nem függhet attól, hogy épp milyen fizikai állapotban vagyunk. Fiatalon még azt hisszük, hogy ez csakis rajtunk múlik, de akinek egy kis sütnivalója van, az azért tudja, hogy ez mennyire nincs így. A dolog egy része tőlünk függ, másik része meg a genetikától, a körülményektől, a véletlentől. Hogy mikor szenvedünk balesetet, mikor kapunk egy el súlyos betegséget, hogy alakul a terhességünk, milyen körülmények között szülünk, és főleg, hogyan változunk meg a gyerekvállalástól, az bizony lutri.

Ringathatom én magam abban a hitben, hogy uralom a testem és mindenki a saját szerencséjének a pogácsa, de egyszer szembejön a valóság, és akkor nem az lesz a fontos, hogy ki hány kiló és milyen feszes a feneke. 

Mikor csúcsformában kezdünk randizni, hiszen ki ne szeretné a legjobb verziót mutatni magából, akkor sokkal valószínűbb, hogy a későbbiekben csalódást okozunk a partnerünknek, mint ha nem gyúrjuk ki magunkat illetve nem fogyunk le olyan vékonyra, amilyenek még sose voltunk. Hiszen az már eleve adott, hogy egy hosszú távú kapcsolatban öregedni fogunk, az is biztos, hogy leszünk olykor rossz passzban, megbetegszünk, legyengülünk... Ha valaki csakis azért jött össze velünk, mert bomba jól néztünk ki, az mindez ehhez képesti változást negatívnak fog tartani. És egész életünkben azért teperni, nehogy lecseréljenek, ha valami bajunk van, nem éppen az egészséges párkapcsolat jellemző velejárója. 

Jó példa erre a nagyon vékony nők dilemmája: ezek a lányok huszonévesen tényleg kis filigránok, és sokszor olyan pasikkal kötik össze a sorsukat, akik kifejezetten erre buknak, vagyis már egy kis, korral általában együtt járó kigömbölyödés is csalódással töltheti el a barátjukat, férjüket, akik valamilyen oknál fogva azért vannak oda, hogy fél kézzel fel tudják emelni a partnerüket. Miközben az eleve vaskosabb, kerekebb lányok már fiatalon olyan pasikkal jönnek össze, akik szeretik a gömbölyűséget és így nekik még a nagyobb súlygyarapodás se lesz probléma. (Persze nem bármennyi.) Mindig is úgy tűnt, hogy a karcsú nők sokkal jobban aggódnak a súlyuk miatt és sokkal gyakrabban kapnak kritikát a partnereiktől, ha egy kicsit felszednek magukra, ami valahol abszurd. Vagyis ha nem vagyunk eleve nagyon pehelykönnyűek, akkor isten ments, hogy a randizás miatt menjünk a természetes súlyunk alá... Ugyanis a legtöbb ember ezt a formáját nem tudja onnantól fogva tartani. 



De ne csak a nőkről beszéljünk, férfiak esetében is ugyanúgy előfordul, hogy nagy változásokon esnek át az évek során, és ezek az ő partnereiket is befolyásolják. Ugyanakkor vannak olyan változások, amelyek tényleg nem szükségesek, és valóban arról szólnak, hogy már nem akarok tetszeni a partneremnek, vagy elvárom, hogy bármilyen ápolatlanul és toplisan is fogadjon el... Ha már annak a törekvésnek a szikrája sincs meg, hogy a partnerem kedvére akarok tenni, akkor minek is vagyunk együtt? 

Tehát nem az ellen beszélek, hogy törődjünk magunkkal, persze, hogy törekedjünk a csinosságra, jó formára, egészséges életmódra. De sose ez legyen a legfontosabb és főleg ne kelljen attól rettegnünk, hogy ha baj van, akkor azzal a lendülettel elveszítjük a partnerünk szeretetét, elmúlik a vágya irántunk, esetleg elkezd bántó megjegyzéseket tenni. Aki ilyesmire hajlamos, az már rögtön az elején se szokta visszafogni magát. Nagyon figyeljünk arra, mit dicsér bennünk a partner! Mulandó dolgokat, mint a szépség, a vékonyság, a remek fizikum, vagy olyasmit, amit 20-30 év múlva is tud majd értékelni? Olyasmit, amiben jobbak leszünk, mert a korral javulnak (bölcsesség, jó emberismeret, odafigyelési képesség, kedvesség), vagy olyasmit, amit egy idő után csak egy következő áldozatban talál majd meg?

Ha pedig mi magunk vagyunk, akik elsősorban külsőségek alapján választunk, talán nem árt, ha végiggondoljuk, miért is teszünk így...