Te is társat keresel?
Belépés a Randivonalra:
Miért olyan nehéz sok férfi számára érzelmei kifejezése?
Írta: Verticordia , dátum: szep 26, 2015 , rovat: Egyéb | 0 komment
Ha sok mindenben hátrányt is szenvednek a nők, azért egy dologban hatalmas az előnyük: sokkal szabadabban nyilváníthatnak érzelmeket, megengedhetik maguknak, hogy elérzékenyüljenek, sírjanak, hogy heves érzelmeket fejezzenek ki... Lehet, hogy a férfiak egyfajta lekezeléssel néznek a gyakori érzelemkitörésekre, de valójában hatalmas előnyt jelent, hogy nőként mindezeket nem kell magunkba fojtanunk.
A kultúránk viszont nem díjazza, ha a férfiak érzelmesek, kivéve néhány kitüntetett alkalmat. Ha egy férfi sír, akkor már nagy baj van, szoktuk gondolni... Akkor komoly tragédiáról lehet szó. Elvárjuk tőlük, sőt, ők várják el önmaguktól, hogy le tudják gyűrni olyan érzelmeiket, amelyek szerintük gyengeségre vallanak. Mert ha dühösek, az rendben van, azt nem kell elnyomniuk, az beleillik a férfias összképbe, de már az, hogy őszintén beszéljenek érzelmeikről, ezeket szabadon kinyilvánítsák, nem elfogadott sokuk számára. Hozzáteszem, talán egész másképp nézne ki az egész világ, ha a férfiak nem akarnának annyiszor janiknak mutatkozni, és legyűrni egymást, de ez az eszmefuttatás messzire vezetne...
Nos, az érzelmeit rejtegető, vagy saját maga elől is titkoló, keménynek, vagy egyszerűen csupán faék egyszerűségűnek mutatkozó férfiakkal együtt élni, velük párt alkotni roppant nehézkes. Az sem könnyű, ha az embernek ilyen apja van, aki még életében nem bírta kinyögni, hogy szeretlek, kislányom, vagy legutóbb akkor mondhatta, mikor a kislány még olyan kicsi volt, hogy felnőttként nem emlékszik rá... Könnyen az az elképzelés alakulhat ki egy ilyen apa mellett, hogy a férfiak mind ennyire hozzáférhetetlenek... Pedig nem, szerencsére.
De miért lesznek egyesek ilyenek? Nyilván hatalmas szerepet játszik a társadalom, a családi közeg: egy olyan környezetben, ahol a fiúkat arra dresszírozzák, hogy keménynek és legyőzhetetlennek kell látszaniuk, azok, akikben ezek a szabályok gyökeret vernek, nehezen lesznek meggyőzhetők arról, hogy mégsem így kéne... De létezik egy ehhez kapcsolódó viselkedészavar is, az alexitímia, amely éppen az érzelmek kifejezésének és mások érzelmeinek dekódolásának nehézségét jelenti. Leginkább intim helyzetekben, tehát párkapcsolatban, szülő-gyerek kapcsolatban, baráti találkozások esetén nyilvánul meg... Az alexitímiás embernek igazából nincsenek is barátai, mert ami a barátsághoz kell, az intimitás megélése, az hiányzik belőlük, és leginkább konkrét feladatok mentén alakulnak ki emberi kapcsolataik.
Az alexitímia kialakulását az anya-gyermek kapcsolat elégtelenségére szokták visszavezetni, bár egy szigorú, ugyancsak alexitímiás apa jelenléte, aki az anya gondoskodását is akadályozza, ugyancsak termékeny táptalaj lehet a jelenség kialakulása szempontjából. És persze akinek ilyen szülő jut, az nagyobb eséllyel viszi tovább a viselkedészavart az utódaira is.
Az, hogy valaki nem tudja igazán kifejezni az érzelmeit, vagy nem képes felismerni másokét, nem jelenti, hogy neki magának nincsenek is érzelmei. De ezek feldolgozása nagyon nehezére esik, és miközben folyton menekülne az érzelmi helyzetektől, azok egyre inkább nyomasztják.
A párterapeuta a férjjel is külön beszél, és nagy nehezen kiszedi belőle, hogy pontosan mi is a helyzet - ami nem könnyű, hiszen az alexitímia akár enyhébb formájában szenvedő ember általában úgy kerüli az ilyen helyzeteket, mint ördög a tömjénfüstöt. Már maga az nagy fegyvertény, ha hajlandó leülni egy terapeutával.
Az érzelmeit nehezen kifejező férfit konkrétumokon keresztül lehet megnyitni: a terapeuta így tömör közlésekből, bizonyos események felidézésén keresztül képes megérteni és később megfogalmazni a férfi bezárkózásának és látszólagos hidegségének okait. Végül ő beszél a férj helyett, hogy a feleség is megértse, mi vezetett el addig a pontig, amikor már nem tudtak egymással beszélni - noha ő mindvégig próbálta. Valójában a férfi is elbizonytalanodott a nő szeretetében, abban, hogy őt mennyire értékeli, hogy még kívánja-e, mert apró jelekből úgy érezte, hogy a felesége visszautasítja, beszélni viszont nem volt képes ezekről a dolgokról.
Ha egy érzelmeit nehezen kifejező partnerrel áld meg bennünket a sors, egyrészt nem várhatjuk el tőle, hogy ráutaló magatartásunk alapján tudja, mit gondolunk, miért vagyunk ilyenek vagy olyanok, ha valaki, akkor ő biztos nem gondolatolvasó. (Egyébként nagyon sok férfi szokott arra panaszkodni, hogy a felesége/barátnője azt várja, hogy olvasson a gondolataiban, nos, ők erre általában nem képesek, bármennyire is szeretnénk.)
Másrészt nem szabad egykönnyen elhinnünk, hogy a partnerünk tényleg nem érez már irántunk semmit, és nem érdekli, mi van velünk... Mielőtt teljesen beleringatnánk magunkat a keserűségbe, próbáljuk tisztázni, hogy érzelmi elzárkózása miből ered, és lehet-e rajta lazítani... Akár egy párterápia segítségével - tudom, ilyenre elhurcolni egy zárkózott férfit nem kis művészet...
De már az is sokat segíthet, ha pontosan és felnőtt-felnőtt módban beszélünk, nem pedig a nők által annyira preferált olvass a sorok között, ha tudsz módon... A saját tapasztalatom az, hogy a zárkózott, érzelmileg nehezen megnyíló férfiakat leginkább a munkájuk iránti érdeklődéssel lehet megközelíteni, illetve valamilyen közös munkavégzés kapcsán - ilyenkor egészen megered a nyelvük, és teljesen fel tudnak oldódni. A munkájuk iránt mutatott érdeklődés nagyban segítheti a velük való együttélést.