Mikor beletespedünk egy kapcsolatba…

Az eleje általában izgalmas. Felfedezés, remegés, felhív-e, ír-e, hogy alakul az első randi, az első szex, az első közös hétvége… Millió dolgot meg kell tudnunk egymásról, és még hódítani akarunk. Aztán eljönnek a hétköznapok. Persze, ha eljutunk egyáltalán a hétköznapokig, de tespedni csak akkor lehet, ha már eljutottunk.

Tegyük fel, hogy a kezdeti izgalom már elmúlt, kvázi megszokottá váltunk egymás számára, úgy érezzük, a másik megvan, megszereztük, a miénk… Ez persze fals érzés, mert soha senki nem lehet a miénk, és nincs garantált partner, de az emberi természet a kényelem felé hajlik ilyenkor, és azon elképzelés felé, hogy most végre lazítani lehet.

Közben az izgalom szinte észrevétlenül tűnik el, fogalmunk sincs, mikor, legtöbbször akkor vesszük csak észre, ha valami más izgalom ér bennünket, vagy egy külső személy ébreszt rá, hogy a kapcsolatunk kifejezetten unalmassá vált és egyszer csak leesik a tantusz: ez nem is olyan klassz már, mint az elején. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nem is klassz már.

Beletespedtünk. Megszoktuk, hogy mi miképpen érezzük magunkat, és hogy a másiknak milyen mániái vannak, és elkezdjük azt hinni, hogy ezen nem is lehet változtatni. Lehet, hogy az elején inkább nem vállaltunk fel konfliktusokat, mert nem akartuk elrontani a hangulatot, nem szerettünk volna hülyeségek miatt veszekedni, de a fel nem vállalat nézeteltérésekből beletörődés, rossz kompromisszumok sorozata lett.

És nehéz eldönteni, hogy mit kezdjünk azzal a tudással, hogy már elértük a tespedtség fázisát. Mert ha mi nem érezzük jól magunkat benne, az még nem jelenti, hogy a partnerünk se érzi jól magát, vagy ha nem is igazán élvezi a helyzetet, azért annyira nem kellemetlen számára, hogy egy szalmaszálat is keresztbe tegyen a változásért.

A változás ugyanis kockázatos. Főleg ha nem csak külsőségekről, hanem lényegi dolgokról van szó.  Például arról, hogy mennyi szabadságot adunk egymásnak, mennyire beszéljünk meg a fontos dolgainkat, mennyire vesszük komolyan a másik érzelmeit. Sokan azt hiszik, hogy elég elmenni egy nyaralásra, vagy egy étterembe, venni egy csokor virágot, horribile dictu, vállalni még egy gyereket, és akkor majd rendbe jön a kapcsolat.

Nem jön rendbe, nem lesz izgalmasabb, a gyerekvállalástól meg egy rosszul működő kapcsolat csak még jobban elromlik. A gyerek olyan mértékben terheli meg a kapcsolatot, hogy azt rengeteg pár egyszerűen nem tudja kezelni, mert nincs rá felkészülve.

De vissza a tespedéshez: ha még nem ott tartunk, hogy összeházasodtunk és gyerekeink vannak, hanem a kapcsolat egy lazább formájában kezdünk tespedni, akkor könnyebb változtatni. Épp ezért olyan fontos tudatosan figyelni, és tudatosan tenni ellene, ha a jeleit tapasztaljuk.

Vannak még dolgok, amelyeket szívesen csinálunk együtt, vagy azért vagyunk együtt például hétvégenként, mert azt hisszük, hogy a másik elvárja tőlünk, hogy vele töltsük a szabadidőnket? Örömmel találkozunk/megyünk haza, vagy már jobban örülünk, ha végre egyedül lehetünk, vagy elszabadulunk egy baráti sörözésre/kávézásra?

Tízszer meggondoljuk, mit mondhatunk el a partnerünknek, és mit nem, vagy alig várjuk, hogy elmeséljük neki, ami napközben történt velünk? Értékesnek és kívánatosnak érezzük magunkat mellette, vagy úgy érzékeljük, hogy már nem tetszünk neki, esetleg negatív megjegyzéseket is tesz a külsőnkre? Odafigyel, ha mesélünk valamit, vagy már csak hümmög és bólogat, de nem reagál érdemben?

Ha az együttlét nem öröm, hanem kötelesség, az odafigyelés elveszett, és a szex is egyre lanyhább (ha még van egyáltalán), akkor nem szabadna folytatni a kapcsolatot: magától ugyanis sose lesz jobb. Ilyenkor kellene nagy levegőt venni és először komolyan felhívni a figyelmet a problémákra, ha pedig a partnerünk egyszerűen nem hajlandó tudomást venni arról, hogy mi nem érezzük jól magunkat vele, és nem akar semmilyen változásról hallani, akkor a legjobb szakítani.

Természetes, hogy minél több energia van a kapcsolatban, minél több a közös tulajdon, a gazdasági összefonódás, a családi kuszaság, annál nehezebb egyszerűen csak elsétálni. Lehet, hogy nincs is hová elsétálni.

De ha dolgozunk rajta, akkor előbb-utóbb találunk alternatívát a kényszerű, tespedt párkapcsolat helyett, még akkor is, ha csak több éves házasság és több gyerek után ébredünk rá, hogy nem ezt szeretnénk folytatni az életünk végéig.

A legjobb azonban még a családalapítás előtt kilépni egy ilyen kapcsolatból. Még akkor is, ha a biztos langyos vízből a bizonytalan hideg vízbe ugrunk: a saját lelki egészségünk megér ennyi kockázatot.