Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Majd én megnevelem! – Hogyan formáljuk át a partnerünket. Vagy hogyan ne? jan13

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Majd én megnevelem! – Hogyan formáljuk át a partnerünket. Vagy hogyan ne?

A házasság egyik nagy tragédiája, hogy a férfiak azt hiszik, hogy a feleségük sosem változik majd meg, a nők pedig azt, hogy meg tudják változtatni a férjüket.

Nem tudom, hol olvastam ezt a gondolatot, annyi biztos, hogy egy krimiben, mindenesetre szerintem az egyik legtalálóbb mondat a házasságról. Biztosan nem arról van szó, hogy a férfiak 100%-a szeretné mindig ugyanazt a nőt, akibe beleszeretett, és nem a nők 100%-a akarja kezdettől fogva megváltoztatni a férjét, de azért erősen 90% fölött lehet ez az arány. És természetesen az egyéb párkapcsolatokra is igaz, nem kell ahhoz házasság, hogy formálni kezdjük egymást, változzunk, és elvárásaink legyenek a másikkal szemben.

A mottó alapján a férfiak jóval elégedettebbek a partnerükkel egy kapcsolat kezdetén, mint a nők: ennek valószínűleg az az egyszerű magyarázata, hogy a férfiak sokkal inkább az itt és mostban élnek, és sokkal többet nyom náluk a latban, hogy a partnerük mennyire vonzza őket szexuálisan, mennyire vidám és felszabadult, mint mondjuk az, hogy milyen lesz vele együtt élni x év múlva. A férfi sokkal kevésbé tervez előre, mint a nő, ennek megfelelően a nő már a kapcsolat elején is mérlegelheti, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyek a pasiját alkalmassá teszik a családi életre, az apaságra, milyen karrier várható tőle, és ennek megfelelően neki magának milyenek a kilátásai.

Lehet ezen bosszankodni, vagy rásütni a nőkre, hogy anyagiasak, és persze lehet ezt a tervezősdit tényleg nagyon számító módon előadni, de a tények attól még tények maradnak, egy nőnek sokkal inkább gazdálkodnia kell az idejével és a lehetőségeivel, mert nem csinálhat gyereket 70 éves korában, viszont a gyerekcsinálás nála nem merül ki 5-10 percben. Magyarul: a nő ösztönösen és tudatosan is hosszabb távra tekint, és ennek fényében jutnak eszébe olyan nagyszerű gondolatok, hogy majd ő megneveli a pasiját. Mondhatjuk úgy is, hogy megszelídíti, ha kishercegesek akarunk lenni, vagy domesztikálja, ha kicsit tudományosabban és durvábban szeretnénk fogalmazni.

De ne legyünk elfogultak, azért nem egy férfinak is eszébe jut, hogy ő majd megneveli a partnerét, bár ez mostanság sokkal ritkábban fordul már elő, mint régebben, mikor gyakori volt a nagy korkülönbség és a férfiak tekintélye megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Akiben még maradt tekintélyelvű gondolkodás és a nőket alacsonyabb rendűnek, de legalábbis kevésbé intelligensnek tartja, vagy valóban fiatalabb partnerét tapasztalatlannak és fejleszthetőnek ítéli meg (akár a legnagyobb jóindulattal), az könnyen belesétál ebbe a helyzetbe, és egyfajta gondoskodó illetve irányító szülő-pózt vehet fel a másikkal szemben. A partner a kapcsolat elején például éppenséggel lappangó apakomplexusa miatt általában egyáltalán nem is tiltakozik a szerepek ilyen kiosztása ellen, de később kisebb-nagyobb valószínűséggel fellázad. (Biztos sokan ismerik a My fair lady című színdarabot/filmet, amely pontosan ezt a szituációt mutatja be sarkítva.)

Manapság azonban a nagy korkülönbség egyre ritkább, így a férfiak sem úgy mennek bele egy kapcsolatba, hogy majd felveszik az apaszerepet, és fiacskámnak fogják szólítani a nejüket. A tekintélyelvűség sem a régi már, sokak legnagyobb sajnálatára, a nők pedig szívesen irányítanak, ha végre felhatalmazást kapnak rá vagy úgy érzik, hogy ehhez minden feltétel adott. Természetesen olyan nők is akadnak, akik nem kifejezetten élvezik az irányító szerepet, de sokszor még ők is belekényszerülnek, mert az elvárás még mindig az, hogy a háztartásért ők feleljenek, márpedig ennek a feladatnak az ellátásához valamennyire irányítani kell. Olykor kemény kézzel, főleg, ha eljön a gyerekvállalás ideje és egyre több a munka, egyre nagyobb a zűrzavar, és egyre kevesebb a segítség.

Mindemellett azért érdemes azt is mérlegelni, hogy mikor tartós kapcsolatba kezdünk valakivel, mennyire tudjuk őt elfogadni olyannak, amilyen, tiszteljük-e egyáltalán, illetve milyen zavaró tulajdonságokat, szokásokat látunk benne, és ezeket meg akarjuk-e változtatni.

A kulturális és értékrendbeli különbségek nagyon sok konfliktushoz vezethetnek, ha olyan mértékűek, hogy hosszú távon megkeserítik a mindennapokat. Ha a partnerünk a mi fogalmaink szerint nem tud viselkedni akár az asztalnál, akár társaságban, akár az utcán (vagyis a nyilvánosság előtt), ha nem érezzük magunkat kellemesen vele, nem tudjuk elfogadni, mitöbb, szégyelljük a velünk egyívásúak előtt, akkor nagyon nehéz lesz az együttélés. Bárhonnan is hozzuk a mintákat, azok mélyen bennünk élnek, és ha valaki mást akar ránk erőltetni, rendkívül sértőnek élhetjük meg. Tisztelet nélkül aligha fog működni egy kapcsolat, és nem sok esélyünk van arra, hogy egy felnőtt embert átneveljünk egy egészen más társadalmi szokásrendszerre, hacsak ő maga nem kéri, hogy segítsünk ebben neki.

De ennél jóval szelídebb átnevelési törekvések is vannak, úgymond négy fal között. Nem is kell hozzá összeköltözni, az első pár romantikus találkozás után már felmerülnek a háztartási konfliktusok. X mindent szétpakol, Y rendben tartja a holmiját. X ebéd után nem mosogatni akar, hanem ejtőzni, Y addig nem bír pihenni, amíg nincs rendben a konyha. Körülbelül kismillió hasonló vitapont keletkezik egy kapcsolat elején, és rengetegszer előfordul, hogy még évek múlva sem lépett előre a pár pont ezeknek a problémáknak a területén. Mivel az esetek többségében a nők érzik magát felelősnek a rendért és a tisztaságért, legtöbbször ők viselkednek „rendőrként”. Egy tartósabb relációban belépnek a képbe a szülők is, előbukkannak az „anyósproblémák”, a férfiak sokszor kerülnek két tűz közé: kinek a normáit tartsák inkább szem előtt, ki ellen lázadjanak, kit védjenek meg ki ellenében, satöbbi.

Végül is van-e bármi esély arra, hogy megváltoztassuk a másikat a saját elképzeléseink szerint? És mi lesz annak a következménye, ha sikerrel járunk, illetve hogy fogjuk érezni magunkat, ha belebukunk ebbe a vállalkozásba?

Megpróbálhatjuk a kapcsolat elején tisztázni a feladatokat, és konszenzusos úton eldönteni, hogy milyen közös rendszert alakítunk ki. Ebben az esetben mindkettőnknek engednünk kell a saját elképzeléseinkből, ráadásul egy-egy fontos változás idején újra kell definiálnunk a megegyezést. Ehhez mindkét részről felnőtt hozzáállás és tudatosság kell, és a megegyezés betartása is fontos. Ami a mindennapok hektikájában olykor egyáltalán nem könnyű. Főleg, ha a partnerünk legjobban irányító vagy éppenséggel alávetett szerepben érzi jól magát, és parancsolgat illetve pont fordítva, parancsokat vár. (Az ilyen játékhoz mindig ketten kellenek.)

Gyakran emlegetett sztereotípia, hogy minden nős férfi papucs, legalábbis otthon többé-kevésbé azt csinálja, amit „az asszony” mond. A nő tehát sikeresen végrehajtotta az átnevelést, sokszor azonban mégse elégedett. Például, mert nem érzi magát már annyira nőnek domesztikált férje mellett, aki esetleg a kapcsolaton kívül keresi a férfias szerepeket. Vagy, mert ki nem állhatja önmagában azt a kemény, irányító hangvételt, amit a körülmények sokszor kikényszerítenek belőle. És egyre azt várná a férjétől, hogy legyenek önálló ötletei, kezdeményezzen…

A legkeményebb nőktől hallottam már, mennyire jólesik nekik gyengének lenni olykor és átadni magukat egy irányító férfinak. A nagy kihívás, hogy ez a férfi az lehessen, akivel együtt élünk. Ha túlságosan átneveljük, lehet, hogy pont az vész el a kapcsolatból, amit annyira élveztünk az elején. Vagyis csak óvatosan azzal a nevelgetéssel!