Bókolni és bókot elfogadni

Egy önismereti tanfolyamon egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy mondjunk őszinte bókot a mellettünk ülő csoporttársnak, az pedig fogadja el a dicséretet mentegetőzés nélkül. Első pillantásra nem tűnik nehéznek a dolog, de nekem éppen két, számomra kifejezetten antipatikus ember jutott: azzal sem szimpatizáltam, aki nekem bókolt, és azzal sem, akinek valami szépet kellett mondanom. Úgyhogy kissé szorongtam a feladattól - majdnem én voltam az utolsó a sorban, így volt időm végiggondolni, mi a fenét találjak ki, ami valóban őszinte.

Úgy esett, hogy a tanfolyam résztvevői között egyetlen férfi volt, pont, akinek az a feladat jutott, hogy nekem bókoljon. Meggyőződésem volt, hogy ez az ember semmi kedveset nem képes mondani - az addigi megnyilvánulásai alapján nem az volt a fő erőssége, hogy belopja magát mások szívébe. Eléggé meglepődtem, mikor végül azt mondta a feladatnak megfelelően, hogy milyen csinos vagyok. Egyrészt nem éreztem magam annak akkor éppen, másrészt nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy ez a pasi most szivat. De a feladat ugye az volt, hogy fogadjuk el a bókot, ne mentegetőzzünk, de ellenkezzünk, egyszerűen csak köszönjük meg.

Nagy kínomban, hogy az antipatikus nőnek, akit nekem kellett megdicsérnem, miféle szívből jövő dolgot mondjak, végül arra jutottam, hogy a magabiztosságát emelem ki pozitívumként. Tény, hogy lehengerlően magabiztos volt, ami az ő szakmájában történetesen szükséges tulajdonságnak bizonyult, de nem feltétlen tette rokonszenvessé. Biztos vagyok benne, hogy ő is érezte rajtam, mennyire nem kedvelem, de fegyelmezetten elfogadta a bókot és megköszönte.

Miért is hoztam elő ezt a tapasztalatot? Mert nagyon tanulságosnak éreztem akkor - és érzem most is. Egy időben esti gyakorlatként a gyerekeimet is megkértem rá, hogy mondjanak valami szépet egymásról, sőt, nem csak egymásról, de önmagukról is. Miben voltak jók aznap, miért érdemelnek dicséretet. Ilyenkor sokszor kiderül, hogy a másik ember egész mást értékel bennünk, mint amit mi értékelünk önmagunkban. Vagy éppen az derül ki, mennyire nehezen találunk magunkban dicsérnivalót, amit mások előtt is felvállalhatónak érzünk.

Mikor párkapcsolati problémákról beszélünk, sokszor merül fel, hogy x év együttélés után a felek már nem képesek jót mondani egymásról. Maguktól eszükbe se jut, hogy megköszönjenek valamit vagy megdicsérjék a másik teljesítményét, külsejét, cselekedetét. De még ha külön feladat is, mondjuk egy párterápián, akkor se nagyon megy a dolog.

És ha mégis megtörténik, sokan gyanakvóakká válnak: biztos akar valamit, ha szépeket mond, biztos nem is úgy gondolja, csak szórakozik velem, és kinevet a hátam mögött... Ha a férfi bizonygatja, hogy ő igenis vonzónak találja a feleségét, de a feleség már nem érzi vonzónak önmagát, akkor az egész bókolós történet vakvágányra fut: hiába a férfi igyekezete, hiába őszinte, falba ütközik, mert nem hisznek neki.

Pedig egy kapcsolat akkor képes működni, ha bízunk annyira egymásban, hogy a bókokat őszintének tartsuk és örülni tudjunk nekik, ellentmondás nélkül el tudjuk fogadni őket, és viszonozzuk, persze annak megfelelően, hogy mi mit tartunk szépnek, jónak, kellemesnek a másikban. A legjobb már a kapcsolat elején tudatosan figyelni arra, hogy a kezdeti spontán dicshimnuszok később se maradjanak el, hogy az elismerésünket mind szóban, mind más módokon képesek legyünk kifejezni.

Nem csak a partnerünk, hanem a gyerekeink felé is fontos, hogy azt tükrözzük: szerethetőek, vonzóak, tele vannak jó tulajdonságokkal. Ez nem azt jelenti, hogy soha ne kritizáljuk őket, és minden kicsiségért iszonyat hálásaknak kell lennünk. Csak annyiról van szó, hogy a pozitívumokat keressük egymásban és azokat tegyük is szóvá. Egy életre meghatároz bennünket, hogy abból indulunk-e ki, alapvetően rendben vagyunk és lehet bennünket szeretni, vagy abból, hogy alapvetően el vagyunk cseszve, ezért nem is fog bennünket igazán senki sem szeretni.