Intim és családi becenevek – miért legyünk velük óvatosak?

Kinek ne lenne vagy lett volna valaha a múltban olyan neve, amely nem szerepel a személyi igazolványában, de egy vagy több hozzá közel álló ember folyamatosan használja? Beceneveket kapunk a szüleinktől, nagyszüleinktől, a barátainktól, a tanárainktól, olykor az ellenségeinktől (bár ezek inkább gúnynevek), és sokan a szerelmüktől, férjüktől, feleségüktől is. Vajon mennyiben tartoznak ez utóbbi becenevek a páron kívül bárki másra? Mikor használjuk őket és baj, ha nekünk nincs ilyenünk?

Egyik korai emlékem, hogy németországi nőrokonom a partnerét Schatz-nak (vagyis inkább Schatzi-nak) szólította. Először azt hittem, így hívják a férfit, aztán kiderült, hogy a szó kincset jelent, és nem valami különleges megszólítás, a németek igen nagy százaléka alkalmazza. Nekem nagyon furcsa volt, főleg az az intonáció, ami társult hozzá, egyfajta éneklő hanghordozás, amit a rokonom senki mással kapcsolatban nem használt. Kicsit még nevetségesnek is éreztem, vagy talán csak irigykedtem arra, hogy valakinek így kedveskednek, míg nálunk otthon inkább a gúnynevek voltak divatban…

Léteznek effajta általános becenevek, kedveskedő megszólítások (drágám, kincsem, szívem, stb.), és léteznek olyanok is, amelyek sokkal intimebbek, amelyeket kínos mások előtt kimondani. A macika, nyuszika, egérke és egyéb állatnevek inkább nevetségessé teszik az, akit így szólít a partnere, hiszen ezek a kedveskedések valóban komolytalanok, infantilisek, és senki nem őrizheti meg a tekintélyét, akit idegenek előtt így szólítanak.

Az se sokkal jobb, ha apucinak vagy anyucinak, papának vagy mamának szólítják egymást a felek, mintha szülő-gyerek viszonyban lennének. Egyrészt ez a kvázi rokonsági viszonyulás megöli az erotikát, másrészt ugyancsak infantilizál. Még ha a gyerekek kiskorában rá is szoktunk arra, hogy a könnyebbség kedvéért papának-mamának szólítjuk a másikat, ha azt szeretnénk, hogy bármi is megmaradjon férfi, illetve női mivoltunkból, akkor térjünk vissza a felnőttesebb becenevekre, vagy arra, hogy a valódi nevünkön szólítjuk egymást. De még itt is számos verzió létezik.

Ha a partnerünk nem szereti az általunk neki adott becenevet, de mi nem vagyunk hajlandók leszokni róla, az súlyosan károsíthatja a kapcsolatunkat. A becenévből gúnynév válhat, a sértés állandósulása. Ez nem csak partneri viszonyban van így: a gyerekeknek adott kedveskedő vagy álságosan játékos becenevek (gúnynevek) is rombolóak tudnak lenni. Van, aki az adott szót életében nem akarja kiejteni többé a száján, annyira traumatizálta a gúnynév, amelyen 18-20 évig szólították.

Sose vegyünk félvállról a másik ember kívánságát, ha elnevezésekről, kedveskedésekről van szó. Anyaként könnyen belecsúszunk a cica, baba, kicsim becézésekbe akkor is, amikor már kamasz a gyerekünk: bármennyire is nem direkt csináljuk, a hatás pusztító lehet, ha rossz pillanatban csúszik ki a szánkon. Ugyanígy rettenetesen kínos a pasinkat, férjünket, barátnőnket, feleségünket olyan becenévvel illetni, ami vagy csak a hálószobába való, vagy például egy testi tulajdonságára utal, amely számára problémás.

Lehet, hogy azt hisszük, az illető elfogadta ezt a becenevet, nyugodtan alkalmazhatjuk családi körben, a barátai előtt is, de sokkal jobban tesszük, ha nem csúszunk bele ebbe a hibába. Lehet, hogy csak nem akart vagy nem mert szólni, de valójában utálja azt a nevet, amit adtunk neki, amitől mondjuk nem érzi magát szexinek többé, aminek a hallatán szégyen tölti el.

Még ha a becenév kifejezetten pozitív, dicsérő jellegű is, akkor sem tartozik másokra, talán még a gyerekeinkre, a szüleinkre sem. Nagyon árulkodóak tudnak lenni a legártatlanabbnak tűnő becenevek is. Vagy ami kezdetben kedveskedés volt, nevetségessé válhat, ha az ember megváltozik, idősebb lesz. Babának vagy Csöpinek nevezni valakit, aki már elmúlt ötven éves és még csak nem is kis termetű, inkább már önmaga kifigurázása. Mégis hányszor látjuk, hogy a rokonok nem bírnak leszokni az ilyesmiről. Jobb, ha eleve rá se szoktatjuk őket, vagy ha a párunkat egész életében valami általa utált becenéven emlegették, akkor mi ne álljunk be a sorba. Nem véletlen van az embereknek keresztnevük: hívjuk őt úgy, ahogy szeretné.

Kis jelentőségű kérdésnek tűnik, de valójában egyáltalán nem az. Inkább legyünk a kelleténél óvatosabbak, mint egy ilyen banánhéjon csússzunk el!