Működik-e az offline randizás manapság?

A netes társkeresés lejáratása valóságos népszokás, rengetegen próbálkoznak vele újra és újra. Valójában főleg olyanok, akik még soha nem is próbálták, vagy csak olyan rövid ideig, hogy az nem számít mérvadónak. Horror sztorikat megosztani és kiszínezni mindenki szeret, és ezek nyilván sokkal jobban megragadnak az emberek emlékezetében, mint a sikeresek. Hiszen azokon nem lehet nevetni és szörnyülködni.

Senki nem állítja, hogy online társat keresni könnyű, főleg, ha valaki kifejezetten komoly kapcsolat, házasság, családalapítás céljából teszi. Nem könnyű és rengeteg buktatóval jár. Sokszor fogunk csalódni, sok mindent megtanulunk a folyamat során. De szó sincs arról, hogy attól, hogy online ismerkedünk, le kéne mondanunk az offline módszerekről. Tehát akármennyire is online ellenes valaki, attól még lehetnek jó ötletei arra nézvést, hogyan érdemes IRL (in real life - személyesen) ismerkednünk.


Jon Birger Kezdeményezz! című könyve kifejezetten komoly társat kereső nőknek szól és megpróbálja arra biztatni őket, hogy ne várják a sült galambot, meg a herceget fehér lovon: merjenek ők maguk kezdeményezni, ne tetszelegjenek az elérhetetlen hercegnő szerepében.

A szerző szerint a férfiak egyre bátortalanabbak (főleg persze Amerikában, ahol eléggé túltolták a munkahelyi zaklatás témát és sok cégnél már kifejezetten tilos randira hívni egy kollégát), a diplomások között pedig egyre rosszabb a nemek aránya, már a nők szempontjából. Vagyis egyre több okos, talpraesett, komoly kapcsolatra vágyó nőre egyre kevesebb félénk, vagy egyenest teszetosza férfi jut hasonló végzettséggel. Mivel pedig a nők még nem jutottak el addig, hogy „lefelé” akarjanak házasodni, azaz nem diplomás partnerrel ismerkedjenek, minél később szállnak ringbe a társkereső piacon, annál rosszabbak az esélyeik.

Ez persze tagadhatatlan, mint az is, hogy még mindig a nőknek sietősebb a férjhez menés (ha erre vágynak), mint a férfiaknak a nősülés. Tehát aki sikeres akar ebben lenni, az jobban teszi, ha már a húszas éveiben házasságra törekszik és nem halogatja sokáig a komoly ismerkedést arra hivatkozva, hogy először karriert akar építeni. Ami nem jelenti persze azt, hogy később ne vadászhatna sikerrel, de annyi biztos, hogy macerásabb az egész. (És attól, hogy valaki férjhez megy, nem kell rögtön gyereket is vállalnia, ami megakasztaná a karrierépítésben.)


Nézzük meg azonban, milyen tippeket oszt meg a szerző azzal kapcsolatban, hogy miként ismerkedhetünk szingli nőként komoly szándékkal a való életben?

Írjunk listát azokról a szingli férfiakról, akiket ismerünk, és akik egy kicsit is tetszenek! (Legyenek ezek régi barátok, haverok, osztálytársak, munkatársak, szomszédok, kutyás ismerősök, edzőtársak, stb.)
Bővítsük ki a listát barátaink és családtagjaink segítségével! – egyrészt kérdezzük meg őket, ajánlanának-e valakit a számunkra, másrészt nézzünk szét például a Facebook oldalukon, vannak-e megfelelő barátaik, vagy a partnerüknek van-e épkézláb barátja. Például a házas barátnőink férjeinek baráti körét is szemügyre vehetjük így, és ez alapján kérdezhetjük ki a barátnőinket. (De persze nem kötelező, hogy a barátnők házasok legyenek, illetve férfi ismerőseink barátait is nézegethetjük.)
Rangsoroljuk azokat, akik felkerültek a listára! És ne úgy rangsoroljunk, hogy kit tartunk egyáltalán megszerezhetőnek, ha van olyan, aki jobban tetszik: az legyen az élen, aki tényleg a legklasszabb számunkra.
Végül: hívjuk randira az illetőt! (Ha az első nem jön be, akkor a másodikat is, és így tovább.)

Ez az utolsó pont azért elég ijesztőnek hangzik. Mert amíg listákat készítünk, meg a barátaink előtt égetjük magunkat, addig nincs nagy vész, de odaállni egy esetleg még soha nem látott pasi elé, hogy randira hívjuk... Nos, nem tudom, ki hogy van vele, de én nem próbálnám meg. Talán, mert volt már nem egy olyan próbálkozásom, ami kudarccal végződött még a húszas éveimben... De hát én én vagyok, mások attól még lehetnek sikeresebbek.

Tegyük fel, hogy megfogadjuk a szerző tanácsát és odaállunk egy pasi elé, hogy randira hívjuk. Persze nem mindegy, mennyire célratörően tesszük ezt, vagy mennyire vagyunk félreérthetőek annak érdekében, hogy legyen egérutunk, ha az illető nem mutatkozik fogadókésznek. Birger szerint egyáltalán nem szabad félreérthetőnek lennünk, bármennyire is félünk az egyértelmű visszautasítástól. Persze nem tudja, milyen az, amikor egy kávézóban a képedbe kapod, hogy bocsi, de nem jössz be nekem. (Én sajnos tudom...)

Szóval legyünk nagyon merészek, mert ha egy nagyon bejövős srácról legalább biztosan tudjuk, hogy elérhetetlen számunkra, legalább nem álmodozunk róla tovább.


Ha nem kapunk határozott nemet, akkor még két lehetőség van: kaphatunk határozott és örömteli igent, vagy egy totál bizonytalan, vállvonogatós pozitív választ. Első esetben nyert ügyünk van, ezek szerint a srácnak is tetszünk és szívesen randizik velünk, sőt, már ő is gondolkodott rajta. (Vagy eszébe se jutott, mert szerinte mi nem az ő súlycsoportja vagyunk.)

A „hát végül miért is ne” fajta válasz azonban kínos lehet. Annyira nem tetszünk, de melyik férfi mondana nemet egy többé-kevésbé csinos nőnek? (Maximum az, aki ki nem állhatja, ha a nők a saját kezükbe veszik az irányítást.) Nem túl jó indulás, ha mi jobban odavagyunk a pasiért, mint ő értünk. Sőt, ebből én pozitívumot kisülni még sose láttam... Még akkor sem, mikor a pár eljutott a házasságig, családalapításig. Mindig visszaütött, hogy a lány akarta jobban a dolgot. Úgyhogy én azt mondanám, ha nincs lelkesedés, ne erőltessük. Amennyiben az is megéri, hogy találkozunk párszor, esetleg intim kapcsolatba is kerülünk, de aztán szakítunk, rajta... De ha ennél sokkal többet szeretnénk, akkor addig keresgéljünk, amíg egy férfi tényleg lelkesedik irántunk. Akkor van esély rá, hogy ki is tartson mellettünk.

Bár a szerző másképp látja: szerinte ilyenkor életbe lép a vonzó sebezhetőség szabálya: minél komolyabb érzelmeket ismerünk be, vagyis minél sebezhetőbbnek tüntetjük fel magunkat a másik előtt, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy felkeltsük az érdeklődését. Nekem még ez sose sikerült, de hátha csak nálam nem működik... Azért túl sokszor ne valljunk szerelmet olyannak, akinél esélyt sem látunk arra, hogy komolyan érdeklődik irántunk. És főleg akkor ne valljunk szerelmet, ha nem is vagyunk szerelmesek.