Ne higgy az ezotériának! Avagy: mit tegyél, ha csalódtál az „Igazidban”?

Már született írás a blogon az igaziságot/igazságot kutatva, jómagam is gyártottam effélét, amolyan ihletettségtől elárasztott költői kirohanásból, ahol azért igyekeztem ésszerű és nem utolsósorban életszerű észrevételeket közzétenni. Célom nem az, hogy tovább boncolgassam a témát, hanem, hogy megvilágítsak valamit, ami felett szerintem gyakran elsiklunk, és ami mellesleg sok párkapcsolat tönkremenetelét és félreértelmezését okozhatja.

A minap olvastam egy cikket egy ezoterikus hangvétellel megáldott portálon arról, hogy miből állapíthatjuk meg, hogy összetalálkoztunk igazinkkal. Természetesen listát is mellékeltek az okos szerzők a szükséges paraméterekről, nehogy már a véletlenre bízva valamilyen balga döntés áldozatául essünk. Szóval, például abból tudhatjuk, hogy megvan életünk párja, hogy minden napunk kicsattanóan jól telik vele, valamint sosem borul el az agya az illetőnek és nem kezd el tajtékozva ordibálni velünk. Illetve, ha ezek a gigászi követelmények önmagukban nem lennének elegendőek, akkor figyelembe kell, hogy vegyük azt is, hogy csak akkor bizonyosodhatunk meg arról, hogy nem tévedtünk, ha az egymással kapcsolatos elvárásnélküliségben feloldódva, afféle cukormázas masszában úszkálunk és lebegünk együtt nullától huszonnégyig.

Néhány bekezdésnél a fejemet fogtam és szemeim akkorára guvadtak, mint egy görögdinnye. Az „Úristen, ez remélem csak a nők ideálvilágának kielégítésére készült” érzés lecsillapodása után, meg kellett, hogy fogalmazzam magamban azt, hogy a képszerűség nyelvén ez bizony egy olyan lélektanilag billegő asztalka, amit az ezoterikus légvárak csak felerősítenek (nem azok hozzák létre).

Mire gondolok pontosan?

Tudományos tény, hogy a hosszú távon sikeres párkapcsolatokat nem a szerelem jelenléte jósolja be legerősebben (bár az sem baj, ha jelen van), hanem egy sor más (pl. elköteleződési hajlandóság) feltétel.

Mégis mi az elképzelés nálunk nyugaton arról, hogy mi a jó kapcsolat?

Bizonyos keleti kultúrákban abszolút nem vagyunk kitéve annak, hogy csalódjunk igazinkban, ugyanis nincs hasonló tartalmú elvárásunk sem a másik felé (nem egyszer a házasság megkötéséig azt sem tudjuk ki lesz a jövendőbeli feleségünk/férjünk). Itt azonban a legtöbb párkapcsolatot a szerelem alapjára építjük, amiben törvényszerű, hogy különböző idealizálások, romantikus vagy gondoskodásra utaló elvárások (pl. „ha nem találod ki magadtól, hogy nekem mi lenne jó, akkor nem is szeretsz”) fogságában szinte magától értetődő, hogy előbb-utóbb csalódni fogunk a másikban. Ami egyébként nem baj akkor, ha rá tudunk látni ennek a világnak a természetszerű sajátosságaira is. Mindennek van egy gyermeki töltete, nem véletlenül illetik „természetes regresszió” címszóval a szerelem állapotát. Ha ebből kicsit ki is józanodunk és akár még el is távolodunk a partnertől (azért, mert „kiderül”, hogy mennyire elviselhetetlen vele az élet), az sem annyira tragikus, csak logikus velejárója az elborult hormonfelhő herceggé és királykisasszonnyá avanzsáló játékának.

A baj ott kezdődik, mikor barátnőinknek, vagy haverjainknak panaszkodva (a sérelmeinktől duzzadóan megerősítést kapva) a következő konzekvenciáig jutunk el:

„Már nem fogad el feltételek nélkül, néha felemeli a hangját és kiabál velem, vagy halálra szekál valamilyen lényegtelen aprósággal, nemegyszer kifejezetten ellenszenves és arrogáns, máskor meg csak hidegen elhúzódva a kanapé másik végén, engem észre sem véve terpeszkedik. Tisztán látható, hogy tévedtem: nem ő a nagy Ő.”

Ezután ismét következik a sóvárgás: „de jó lenne találkozni valakivel, aki Igazibb”. A józanabbak esetleg megpróbálnak önreflexiót gyakorolni, megérteni a velük történteket és belebotlanak egy, a fentiekhez hasonló bölcsességekben bővelkedő ezoterikus irományba. Veszik a csekklistájukat és pipálnak (na meg ikszelnek). „Feltétlen elfogadás? Nincs. Higgadtság, teljes, végeláthatatlan közös flowzás? Az sincs. Tovább nem is megyek akkor: egyértelmű, rossz embert választottam.”

Vannak, akik ilyenkor csalják meg párjukat is, vigasztalva magukat a vélt sérelmeikért, esetleg elmennek egy Csernus (vagy más állj ki magadért és legyél tökös gyerek) előadásra, magukra általánosítják az ott elhangzottak és önérzetesen csapkodni kezdik az asztalt, falhoz állítva párjukat. Bekeményítenek, arra hivatkozva, hogy most csinál belőlük éppen „puhapöcst vagy kapcarongyot” az a mihaszna vérszívó. Ettől a két ember még jobban ellehetetlenül egymástól, rosszabb esetben szakít. Félreértés ne essék, a düh kifejezése igen fontos eleme lehet annak, hogy egy rendszer magasabb szinten tudjon tovább működni, de az elsőfokú megoldások ilyen helyzetekben nemigen életképesek.

Elsőfokú alatt azt értem, mikor a rendszeren belül kísérlünk meg változtatni (pl. ha elhanyagolnak minket, keménykedünk). Hozzá kell tennem, ez a megoldási kísérlet sokszor már azért sem hatékony, mert a másikat „büntetve” valójában tovább kondicionáljuk, erősítjük azt, ami számunkra elfogadhatatlan. Számtalan módszer létezik arra, hogyan lehet kezelni ezeket a szituációkat (főleg a viselkedésterápia ajánl olyanokat, melyeket tényleg működőképesnek tartok), de bármilyen technika bevetése előtt legeslegelőször egy valamit kell tudatosítanunk magunkban:

Csalódásunkról nem a másik ember tehet, mivel ő egy évvel ezelőtt sem volt sokkal másabb. A feladatunk az, hogy reálisabb képet alkotva róla, valóban megtanuljunk együttműködni és kezelni a felmerülő konfliktusokat (ezt hívják a tranzakcióanalízis tudorai „felnőtt énállapotnak”). Valójában innen kezdődik a párkapcsolat java, aminek az egyben tartása hiteles elköteleződés nélkül szinte lehetetlen.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu