Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Szingli férfiak az együttélés lehetetlenségéről

Az utóbbi hetekben alkalmam nyílt több szingli férfival beszélgetni arról, vajon ők miért nem találtak partnert eddig, miért nem akarnak megnősülni, vagy egyáltalán együtt járni valakivel. Kettő elvált, a másik kettő agglegény. Van három negyvenes és egy harmincas közöttük. Mind a négyen értelmiségiek és viszonylag jól keresnek, sőt, három közülük kifejezetten jól. Hárman élnek saját lakásban egyedül és a legfiatalabb még a szüleivel, bár külön házrészben.

Nem tartoznak az aktív társkeresők közé, bár olykor próbálkoznak online vagy offline módon, de nem azzal a céllal, hogy komolyabb kapcsolatot építsenek, mert úgy érzik, erre alkalmatlanok. Ketten ugyebár már próbálták ezt a kalandot, a másik kettőnek azonban soha nem volt barátnője, vagy csak nagyon rövid ideig.

A legfontosabb érv, amit felhoztak az agglegényélet mellett, az az volt, hogy így senki nem szól bele abba, mit csinálnak. Nem kell számot adniuk arról, mikor hová mennek, kivel találkoznak, mivel töltik a hétvégét, mit esznek, mennyit isznak, mennyit játszanak a számítógépen, mennyit dolgoznak és kivel mennek szórakozni.

Mind a négyen nagyon sokat dolgoznak, és ez nagyrészt ki is tölti az életüket. Ketten számoltak be baráti körről, rendszeres találkozásokról és olyan sporttevékenységről, amit nem egyedül folytatnak. A másik kettő kifejezetten a munkájának él, és ha végre van némi szabadideje, azt maga akarja beosztani, mindenféle külső befolyás nélkül.

Mind a négyen említették a kompromisszumokra való képtelenséget. Ketten közülük azt is, hogy semmi kedvük egy lakásban élni valakivel és alkalmazkodni egy partnerhez. Az egyik arra utalt, hogy nem igazán tudja elképzelni, hogy egy nő pont úgy lássa a világot, ahogy ő, és ezért nem reménykedik benne, hogy talál magához való partnert.

Rákérdeztem, hogy ha ennyire nem szeretnének együtt élni senkivel, akkor miért nem próbálkoznak olyan partnerkapcsolattal, amelyben ki-ki a saját lakásában lakik és csak hetente néhányszor találkoznak, amikor mindkettejüknek megfelel. Nem szólnának bele egymás életvitelébe, de mégiscsak ott lennének egymásnak. Erre az egyikük válasza az volt, hogy nincs olyan nő, aki ilyen kapcsolattal megelégedne.

Erre bátran mondhattam azt, hogy tévedés, mert én magam is ismerek olyan szingli nőket, akik ilyen kapcsolatot keresnek. Helyesbítek: nem szinglik, hanem elváltak, túl a gyerekvállaláson, esetleg már felnőtt gyerekekkel. Ezek a hölgyek nem együttélős kapcsolatot keresnek, hanem pont olyat, amely arról szól, hogy van valakijük, de az életük azért külön vágányon megy tovább.

Nem sikerült meggyőznöm az úriembereket arról, hogy ez egy lehetséges módja a párkapcsolatnak, bár tényleg nem is akarnék senkit rávenni arra, hogy a meggyőződése ellenére keressen partnert. Az viszont szomorú, ha sokan gondolják úgy, hogy egy partnerkapcsolat elsősorban a lemondásról szól. Arról, hogy a másik mibe akar beleszólni és mit akar megtiltani. Ha körülnézünk, akkor sajnos igen sok hasonló kapcsolatot látunk, és minél riasztóbbak a példák, annál többen fogják úgy gondolni, hogy nem éri meg azért a pár intim pillanatért feláldozni a szabadságukat és a függetlenségüket.

Ehhez jön hozzá sok esetben a mamahotel jelenség, főleg fiatalabb férfiaknál. Sokan azért nem gondolnak komoly kapcsolatra, mert anyagilag nem engedhetik meg maguknak, tudják, hogy saját lakást venni egyre nehezebb, az ingatlanárak emelkednek, a hitelezés feltételei is romlottak, láttuk, milyen drámákat okozott a rosszul átgondolt devizahitel, a férfiak ráadásul egy válás esetén még el is veszíthetik a lakásukat.

Nem olyan meglepő, hogy sok fiatal és középkorú férfi inkább agglegény marad, illetve, ha elválik, akkor nem keres magának új partnert. Így legalább nem éri őket különösebb megrázkódtatás. Persze, az intimitás biztos hiányzik nekik, fizikai szükségleteik is vannak, de a férfiak megtalálják a módját, hogy ezeket kielégítsék.

Talán érdemes lenne a párkapcsolatok bevett forgatókönyvén is változtatni ahhoz, hogy ne legyen ennyire ijesztő az elköteleződés. Nagyobb személyes teret lehetne hagyni egymásnak: elfelejteni a kézi vezérlést, a folytonos számonkérést és telefonálgatást. Ehhez persze az is kell, hogy a nőknek legyenek saját elfoglaltságaik és ne rettegjelek folyton attól, hogy a pasijukat elhalássza előlük valaki. Nyilván sok negatívumot visznek a férfiak is az együttélésekbe, de ezúttal az ő szempontjaikat szerettem volna bemutatni.