A csetelés nagy hátulütője

Mindenki csetelni akar. Nem tudom, miért, de van, aki már így is kezdi, és van, aki csak pár levél után tér rá erre a kommunikációs formára. Szinte lehetetlen lebeszélni róla a népeket. Pedig... Szerintem a csetelés tulajdonképpen megfullasztja a kommunikációt.

Miért is gondolom ezt? Nyilván olyan ember vagyok, aki szeret írni és szeret teljes mondatokban fogalmazni. Tehát nem vagyok elfogulatlan, a jó levelek mindenképpen fontosak számomra. Viszont értem, hogy ezzel nincs mindenki ugyanígy. Sokan csak tehernek érzik, ha meg kell fogalmazniuk egy-két épkézláb gondolatot, még esetleg azok is, akik szóban egyébként képesek erre.

Nevezhetnénk lustaságnak is, és biztos az is benne van. De ahogy az emberek egyre kevesebb könyvet és komolyan vehető újságcikket olvasnak, úgy a levélíráshoz is egyre kevesebben konyítanak. Marad akkor a csevegés, amelyre mindig azt mondják, hogy élőbb kommunikációt biztosít, mint a levél.

Pedig nem. Akkor élőbb, ha történetesen mindkét félnek alkalmas az időpont és mindketten egyformán fenn akarják tartani a kapcsolatot. De rengeteg cset hullik a nagy semmibe. Könnyebben megfeledkezünk róla, mint egy levélről. Pár odavetett szó, ha nem válaszolunk, akkor sincs semmi. Ha meg fenn akarjuk tartani a kapcsolatot valakivel alibiből, bár per pillanat jegeljük is egyben, akkor elég heti 1-2 mondatot írni, hogy érezze a törődést.


A csak telefon alapú cseteknek még megvan az a hátulütője is, hogy nem rendes billentyűzeten írjuk a szöveget, ami borzasztó macerás. Plusz félregépelünk, adott esetben jött az autokorrektor és baromságok maradnak a szövegben. Sokan hanyagolják az ékezeteket. A végén valami nagyon igénytelen katyvasz jön ki az egészből. Tele emojikkal, mert persze ebbe a fajta kommunikációba ez mindenképpen kell, sőt, sokszor szavak helyett már csak vigyorgó vagy szomorú fejeket küldünk egymásnak.

A cset csak az illúzióját adja a közvetlenségnek. Valójában éppen az ellenkezőjét érzem vele kapcsolatban, mint amit az erényeként szokás feltüntetni. Egy társkeresésben ugyan abszolút van helye, de ha egyetlen módszerré válik, akkor hamar kiüresedhet. Nem egy ígéretesnek tűnő, szellemes levelezés szakadt meg azért, mert a másik fél át akart térni erre az állítólag jobb módszerre.

Levélírásnál átgondoljuk, mit írunk. Belejavítunk, átfogalmazzuk, normális esetben van egy bevezetés, egy rendes befejezés. Jó, olykor átmegy cset formába, de ez egyáltalán nem kötelező.

Csetelni egyszerre több emberrel is lehet. Nagyobb a tévedés lehetősége: lehet, hogy nem annak gépeljük be az intim mondanivalónkat, akiknek eredetileg szántuk. És ha nem is tévedünk, akkor sem figyelünk oda rendesen, a csetet csinálhatjuk mellékesen, miközben például dolgozunk.

A telefon ilyen szempontból tisztább: egyszerre két emberrel nehéz lenne telefonon beszélni. És tényleg élőbb, ez tagadhatatlan. Ugyanez a hátránya is: van egy kezdete és egy vége, aztán megint valakinek kezdeményeznie kell ezt a nagyon direkt formát. Míg a cset esetén tényleg elég csak odaírni, hogy Mizu? Vagy: szia. Mégis, milyen érdekfeszítő dolgot válaszolhatnánk ilyesmire?


A levelet lehet úgy alakítani, hogy a másik fél indíttatást érezzen a válaszadásra, de a cset sokszor semmitmondó panelekből áll. Sokkal jobban illik hozzá a banalitás, az üresjárat, mint bármely más műfajhoz. Végtelen csendeket is be lehet iktatni. Vagy fel lehet vetni egy témát, majd egy hétig nem térni vissza rá. A cset egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan. Levélben többé-kevésbé uraljuk a kommunikáció menetét, a cset meg nagy kitérőket tesz és tökéletesen érdektelen marhaságokkal pazaroljuk el az időnket a segítségével. Nagyszerűen alkalmas arra, hogy ne tegyük fel a kérdéseket, amelyeket legjobban szeretnénk. Vagy éppen félreértésekkel tűzdeljük meg az egészet, amelyeket aztán lehet, hogy sose fogunk tisztázni.

Szóval szerintem – és ez persze magánvélemény – a cset legfeljebb gyors információcserére, egyeztetésre, vicces kommunikációs helyzetekre alkalmas. De rendes beszélgetésre, komoly témák megtárgyalására vagy akár romantikára egyáltalán nem.