Tényleg tetszem neki? Vagy csak áltatom magam?

Minél tépelődőbb típus valaki, annál hajlamosabb arra, hogy megkérdőjelezze saját magát, mikor végre úgy érzi, hogy megtetszett valakinek. Jót beszélgettünk. Legalábbis én úgy éreztem, nagyon kellemesen telt az idő. De lehet, hogy csak én éreztem így? Lehet, hogy a másik unatkozott? Vagy nem nőként/férfiként tetszem neki, csupán emberként vagyok szimpatikus? 

Persze elviekben mindenkiben felmerülhetnek hasonló gondolatok, de egy extrovertált ember általában az előtt kideríti, hogy tényleg tetszik-e, mielőtt egyáltalán tépelődni kezdhetne a dolgon... És sokszor az sem tántorítja el, hogy elsőre nem tetszik, mert van annyi önbizalma, hogy úgy álljon hozzá: ha elég lehengerlő a fellépése, változtatni tud az első benyomáson. Ez olykor tényleg bejön, máskor meg nem annyira, de az extro már a harmadik visszautasításnál tart, mikor az intro még mindig nem tudja, hogy most akkor tetszik-e valakinek vagy sem. 

A legnehezebb helyzet akkor alakul ki, ha mindkét fél tépelődős és visszafogott. Egyik sem akarja felvállalni a kezdeményezést, mert annyira retteg a visszautasítástól, hogy inkább elszalasztja az alkalmat. Minél kisebb az önbizalmunk, annál sérülékenyebb, így egy apró visszautasítás is megrengetheti, míg mást az se zavar, ha kiteszik az ajtón. Akkor majd bemászik az ablakon. 

Így alakulhat ki az a helyzet, hogy a visszafogott, csendes emberek nem jutnak partnerhez még akkor sem, ha egyébként sokaknak tetszenek, vagy olyannak jutnak, aki képes túltenni magát a visszafogottságukon és a saját rámenősségével kompenzálja. Ugyanakkor ezek a kapcsolatok rendkívül sérülékenyek is, mert az extro más dolgokra vágyik, mint magába forduló partnere, és így könnyen odáig fajulhat a dolog, hogy semmit sem tudnak együtt csinálni, annyira mások a preferenciáik. 

Nem csak az a gond, hogy a visszahúzódó emberek kevésbé hiszik el magukról, hogy tetszenek, hanem az is, hogy egyáltalán a beszélgetésbe bonyolódás nehezükre esik. Azok a helyzetek, amelyeket tipikusan ismerkedősnek szokás tartani, nem hogy feloldják, hanem növelik bennük a feszültséget. Egy zajos bárban vagy házibuliban teljesen elveszettnek érzik magukat, a falhoz lapulnak vagy elbújnak egy csendes sarokban és várják, hogy az egésznek vége legyen. (Már persze békeidőben, amikor vannak bulik és nyitva tartanak a bárok.)

Ha mégis jó beszélgetésbe keverednek, az legtöbbször valamilyen hivatalos esemény keretein belül történik, mondjuk a munkahelyükön, amikor egy projekten dolgoznak valakivel, vagy egy konferencián, ha ugyanahhoz az ebéd- vagy vacsoraasztalhoz kerülnek. De a legbiztosabb terep mindig az, amely biztosítja a másik megszólításának ürügyét. Ha nem kell csak úgy, lazán kezdeményezni, hanem valami fedősztori ad alkalmat az ismerkedésre. 

Persze az online társkeresés is jobban megy nekik, mivel itt lehet listákat és elemzéseket készíteni, és deklaráltan az a cél, hogy ismerkedünk, tehát eleve nem lehet sértődés abból, ha valóban ezt tesszük. Az első személyes találkozóval azonban visszatérünk ugyanoda, ahonnan elindultunk: mennyire vagyunk biztosak abban, hogy a beszélgetőpartner tényleg kellemesnek találta a randit, és nem csak baráti, hanem más kapcsolódást is el tud képzelni. Ilyen esetben a randi utáni gyors visszajelzés oldja a feszültséget, sőt, még jobb, ha még a találka végén kerül sor a következő randi lefixálására. 

Ha egy mód van rá, és el akarjuk kerülni az agyalást, vajon tetszettünk-e a másiknak, reszkírozzuk meg, hogy mi mondjuk ki először: ő tetszett nekünk. Már, ha tényleg ez a helyzet. Még ha ő nem is viszonyul hozzánk ennyire pozitívan, nagyobb az esélye, hogy meggondolja magát, mint ha csak várunk, mint a sült hal. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a felszínes beszélgetéshez, flörtöléshez nem igazán értő emberek annyira gátlásosak, hogy nem merik megmondani, ha szeretnének folytatást, és a végén az egész dolog a két ember félénkségén bukik meg, pedig alkothatnának remek párost is.