A férfiaknak is fontos, hogy a partnerük kívánja őket

Az utóbbi hónapokban a sokéves átlagnál többet olvashattunk olyan férfiakról, akiket vagy nem izgat, hogy az általuk becserkészett nő mit gondol róluk, vagy kifejezetten azt élvezik, ha a nők félnek tőlük és legszívesebben menekülnének előlük, de mégsem teszik, mert ezzel árthatnának a saját karrierjüknek, vagy csak lebénultak az adott helyzetben.

A feljelentések és a #metoo mozgalom által gerjesztett viták során már-már úgy tűnt, hogy egyes nők (nem mind!) valóban azt hiszik, hogy az összes férfi szexuális ragadozó és szégyellje magát, még ha személyesen nem is követett el semmit. Pedig a legtöbb férfi természetesen nem pszichopata, nem szociopata, nem is nárcisztikus, és nem élvezi, ha nőket zaklathat. Sőt: fontos kérdés a számára, hogy a partnere vagy az a nő, akinek udvarol, valóban kívánja őt vagy sem. (Annak ellenére fontos, hogy esetleg ízléstelen szexista vicceket mesél és hangsúlyozza, hogy ő olyan egyszerű, mint egy faék.)

Mégis sokszor megesik, hogy a nők, főleg hosszabb kapcsolatban, egyáltalán nem adják a férfi tudtára, hogy kívánják, értékelik, szeretik benne ezt vagy azt. Miközben elvárják, hogy ők mindezt megkapják a férfitól, mert nekik jár (jár, de nem mindig jut), abban a hitben élnek, hogy a férfinak minderre nincs is szüksége, mert ő kemény legény, neki nem kell kedveskedni, és a szexet úgyis mindig ő kezdeményezi, mert ez a szokás. (Másik tévhit, hogy a férfiak mindig és minden körülmények között szexelni akarnak - noha ezt a tévhitet ők maguk terjesztik, csak kevés emberre igaz valójában, de a többiek is úgy tesznek, mintha igaz lenne, nehogy kilógjanak a sorból.)

Sok férfi valóban nem kérné meg soha a partnerét arra, hogy kedveskedjen neki, bókoljon illetve kezdeményezzen, mert szégyell ilyet kérni, vagy azt nevelték belé, hogy kérni gyengeség és nem illik egy igazi férfihoz. De mivel a nők sem gondolatolvasók, és őket meg úgy szocializálták, hogy a férfiaknak az ilyen finomságok nem fontosak, és az udvarlás az ő feladatuk, a két nem képviselői csendben szenvedhetnek egymás mellett, csak, mert a férfi nem meri megmondani, mire vágyik, a nő meg nem is sejti, mit kellene tennie ahhoz, hogy jobb legyen a kapcsolata, csak annyit érzékel, hogy a férfi kedvetlen és mogorva, már nem is kezdeményez, mert belefáradt, hogy azt érezze, a nő szívességet tesz neki, ha lefekszik vele.

Ezt a fázist nem érdemes kivárni, mert lehet, hogy ha tudatosan kell rá készülnünk, hogy napi három bókot mondjunk a partnerünknek és heti/havi egyszer mi kezdeményezzünk (attól függ, egyébként milyen gyakran szeretkezünk, illetve szeretkezünk-e vagy csak letudjuk), akkor már az egész olyan kényszeredett lesz, hogy csak mindketten kínosan érezzük majd magunkat. Jobb, ha már  a kapcsolat elején hozzászokunk, hogy ne csak várjuk a kedvességet, a programokat, a spontán szexet, hanem mi magunk is adjuk mindenből, ötleteljünk, javasoljunk dolgokat, lepjük meg a partnert. Lehet, hogy kezdetben furcsa érzés lesz, ha nem így szoktuk meg, de aligha létezik olyan férfi, aki ne örülne annak, ha dicsérik, értékelik, illetve kívánják. (Természetesen kezdeményezni aktus közben is ér.)

Ahhoz, hogy viszonylag könnyen megszokjuk, hogy mindezt csináljuk, nyilván olyan partner kell, akit tényleg szeretünk, értékelünk és kívánunk. Ellenkező esetben a dolog kimerül némi rosszízű színészkedésben - de ha az, akivel együtt vagyunk, nem kívánatos és nem értékelhető számunkra, miért is vagyunk vele? Esetleg csupán azért, mert nekünk jólesik, hogy ő szeret, dédelget, értékel és kíván, de ebben ki is merül a kapcsolat? Vagy, mert biztonságot nyújt, és ez kényelmes?

Ha a dolog ennyire egyoldalú, és belenyugszunk, hogy nem olyannal vagyunk, akit mi magunk is kívánni tudunk, akkor nem csodálkozhatunk, ha a férfi egyszer csak keres valakit, aki értékeli és szívesen bújik vele ágyba. Lehet, hogy az addig közömbös, vagy mindig passzív partner akkor ébred rá, hogy ha másnak kellett, akkor talán ő értett félre valamit, vagy nem ismerte fel a férje/barátja vonzó tulajdonságait...