A jófiúk átka – avagy miért nem vonzódik a legtöbb nő az ún. jófiúkhoz?

Mindjárt az elején szögezzük le: nem hiszek abban, hogy a nők a szemét pasikat ajnározzák. Előfordul ilyesmi is, de egyáltalán nem igaz a többségre. Akik az igazán szemét férfiakkal maradnak, azok általában bántalmazott gyerekek voltak, és nagyon nehezen tudnak elszakadni az ismert mintáktól.

Az viszont igaz, hogy vannak olyan férfiak, akik valamiért nem tudják felkelteni a nők tartós figyelmét, pedig minden megvan bennük, amit a nők elméletben értékelnek: kedvesek, jólelkűek, hűségesek, szolgálatkészek, kenyérre lehet őket kenni. Akkor mi a baj velük? Miért nem futnak utánuk a nők? (Legalábbis a legtöbbjük miért nem érez valódi vonzalmat?)

A kedvességgel, jólelkűséggel nincs semmi baj, ez természetesen vonzó, viszont a túlzott szolgálatkészség, a kenyérre kenhetőség arra utal, hogy az illetőnek nem nagyon van saját akarata. Ha állandóan az általa rajongott nő kívánságát lesi, ha körülötte forog a világa, ha folyton vele akar lenni, az egyrészt arra utal, hogy nincsenek saját céljai, saját ambíciói, tervei, másrészt fojtogató. És valljuk be: unalmas. Márpedig a vágy, a vonzalom legbiztosabb gyilkosa az unalom.

Ismerek olyan nőket, akik nagyon határozottak, dominánsak és a férjeik afféle jófiúk, a szavukat nem hallani, mindenben alávetik magukat az asszonynak, még enni se mernek olyasmit, amit a nő nem tart helyesnek, de ennek az az ára, hogy a feleségük tutyimutyinak tartja őket és olykor a világból is kiszaladna, ha el kell néznie, hogy a partnere mennyire nem proaktív és mennyire nem képes egyről a kettőre jutni. Noha pont azért képes az illető velük maradni, mert olyan passzív és alávetett, ezek a nők mégis bosszankodnak fent említett tulajdonságaik miatt.

A legtöbb nő azt szereti, ha a partnerének van saját élete, saját tervei, ha aktív, cselekvőképes, nem neki kell a hátán cipelnie, szórakoztatnia, ajnároznia, hanem plusz energiákat kap tőle. Igenis szeretik a határozottságot és olykor az érdességet. Nehéz belőni, hogy mennyi az elég és mennyi sok már, ez tagadhatatlan, főleg a mai időkben. De az biztos, hogy a túlzott engedékenység, túlzott rajongás, a félelem, hogy mit fog szólni a másik, ha valamit nem úgy csinálunk, ahogy szeretné, nem tesznek senkit vonzóvá. Az ilyen pasikat ki lehet használni, persze, lehet, hogy épp ezért lesz is partnerük, csak az a partner aligha fog csodálattal és szenvedéllyel nézni rájuk.

Sok férfi azt hiszi, hogy a külsőségek döntik el, vajon a nők kihez vonzódnak inkább. A cinikusabbak meg a pénzről beszélnek és mindent azzal magyaráznak, hogy a nők nagy része aranyásó (egy frászt). Mindig a személyiség határozza meg, mennyire vagyunk szimpatikusak, lehet valaki alacsony, vékony és még csúnya is, ha van humora, érdekes ember és nem lehet mellette unatkozni, akkor a nők látnak majd benne fantáziát.

És bármennyire is jól néz ki, bármennyi pénze is van, ha görnyedt háttal jár, látszik rajta, hogy bármit megtenne egy jó szóért, annyira szerencsétlen, akkor legfeljebb sajnálni fogják. De a sajnálat és a vonzalom nem szokott kéz a kézben járni.

Ha tehát úgy érezzük, hogy a jófiú kategóriában ragadtunk, akkor ne arra törekedjünk, hogy bunkóbbá váljunk vagy izmosabbnak nézzünk ki (ez utóbbira persze törekedhetünk), hanem szánjuk rá magunkat arra, hogy rájöjjünk, miért állunk úgy a dolgokhoz, ahogy és mit tehetnénk az attitűdünk megváltoztatása érdekében. Ne a kedvességet építsük le, hanem keressünk magunknak célokat, váljunk határozottabbá, magabiztosabbá.

Annyi biztos, hogy az ellenkező nemet vádolni azért, mert nincs náluk sikerünk, teljesen kontraproduktív. Nem az ő hibájuk, hogy bizonyos tulajdonságokhoz vonzódnak. Mint ahogy mi is vonzódunk bizonyos tulajdonságokhoz, és mi sem tehetünk róla. Senki máson nem tudunk változtatni, csak saját magunkon. Ezt felismerni persze kényelmetlen, de más megoldás nincs.