Érdemes-e bárki után futni?

Mindenkivel megesett már, hogy futott valaki után, és minél inkább futott, annál kevésbé érte el. Vagyis a válasz elég egyszerűnek tűnik: nem, nem érdemes futni senki után.

Persze a dolog korántsem ilyen egyszerű.

Mert ha valaki végre tényleg szenvedélyesen érdekel minket, miután x számú érdektelen randit bonyolítottunk le, és y számú bulin unatkoztuk szénné a fejünket, miközben mások nagyszerűen szórakoztak (vagy sem), akkor azt a valakit nem fogjuk csak úgy futni hagyni. Végre megmozgatott bennünk valamit, elkezdtünk lelkesedni, és úgy érezzük, hogy kell nekünk, vele nagyszerű lenne,  csak meg kéne győznünk arról, hogy ő is ugyanezt gondolja...

Persze, léteznek módszerek, van, aki egész jó abban, hogy rábeszélje magát nem túl lelkes partnerekre, valamennyi mozgásterünk lehet, és akár még meg is fordíthatjuk a játékot: a kezdetben fanyalgó, húzodozó partnert egészen függővé tehetjük. De ez a csábítás magasiskolája, és nem minden földi halandó alkalmas rá, bármily szomorú is legyen ez... Ha mi alkalmasak vagyunk, akkor aligha tengődünk egy társkereső oldalon tanácstalanul.

Vagyis induljunk ki abból, hogy nem vagyunk mágusok, és nem tartozik kedvenc elfoglaltságaink közé, hogy olyanokat csábítsunk el, akik se elsőre, se másodikra nem lelkesednek értünk.

Akkor viszont a legrosszabb, amit tehetünk, hogy futunk utánuk. Persze attól, hogy ez a legrosszabb, még csináljuk. Mert ez ösztönös: egyszerűen nem tudunk leállni - miután győzködtük magunkat, hogy nem kéne, mégiscsak küldünk egy sms-t, mert hátha nem kapta meg az előzőt, elromlott a telefonja, vagy csak nem is vette észre, írunk egy ötödik e-mail-t, amelyre nem válaszol, sőt, ismeretlen számról fel is hívjuk, csak, hogy megbizonyosodjunk róla, nem a készülékével van baj, hanem csak nekünk nem akarja felvenni.

Pedig aki randi után nem jelentkezik 24 órán belül, az nem is akar folytatást - igen ritkán tapasztaltam az ellenkezőjét. Az időérzékünk ráadásul borzasztóan átalakul, ha vágyunk valakire: minden perc kín, amit kommunikáció nélkül kell töltenünk, míg a másiknak fel se tűnik, hány napja nem jelentkezik, mert számára az idő ugyanúgy telik, mint máskor, nem vánszorog.

Felállíthatjuk tehát az aranyszabályt: nem futunk senki után. Csak azzal kezdünk, aki ugyanolyan lelkes kettőnket illetően, mint mi magunk vagyunk. Vagy legalább is lelkes. Na jó, nem kifejezetten elutasító és válaszol a leveleinkre, sms-einkre, úgy általában kommunikál velünk, mégpedig folyamatosan. És találkozni is akar.

Azt a feltételt eléggé túlzottnak érzem, hogy ugyanannyira lelkesnek kellene lennie (pedig a győztes mentalitás ezt sugallja), kezdetnek elég az is, ha érezzük, hogy van kölcsönös érdeklődés. Az illető nem lelkes MÉG, de talán majd az lesz, ha jobban megismer bennünket. Zárkózott, befelé forduló emberek esetében például sokkal nehezebb ezt a lelkesítő valamit felfedezni, mint azoknál, akik folyamatosan sziporkáznak, és lételemük a kommunikáció. Utóbbiaknak nem is szokott gondot okozni a társkeresés, épp elég lelkesedés övezi őket, nekik már csak válogatniuk kell. De nem biztos, hogy hosszú távú kapcsolatra ők az ideálisak.

Az, hogy futunk valaki után, általában nagy bizonytalanságból fakad. Persze olykor még a legmagabiztosabb ember is bizonytalanná válhat, ha nagy a tét, de mikor már a lekoptató módszerek teljes tárházát kipróbálták rajtunk, és még mindig reménykedünk, akkor bennünk van a hiba.

Az aranyszabállyal, hogy lelkesedés nélkül nem megyünk bele semmilyen kapcsolatba, alapvetően két gond van: az egyik, hogy van, aki senki iránt nem képes lelkesedni. A másik, hogy van, aki iránt senki nem lelkesedik. Esetleg ez a két dolog együtt van jelen egyetlen emberben.

De kezdjük az első opcióval: ha nincs olyan ember se ismeretségi körben, se társkeresőn, aki belőlünk lelkesedést váltana ki, akkor a hiba bennünk magunkban keresendő. Valamit blokkoltunk magunkban, mert rettegünk a kötődéstől: például, mert fájdalmat okozhat az elvesztése, vagy, mert úgy érezzük, nem mi fogjuk irányítani az eseményeket, ha egyszer kiengedtük a kezünkből az ellenőrzést. A fumigálás és örök elégedetlenség mögött tehát félelem van. Ha nekünk senki se jó, nem kockáztatjuk a visszautasítást sem. Egyetlen megoldás létezik: meg kell változnunk.

A második esetben mi nem keltünk senkiben lelkesedést. Ennek számos oka lehet, de leginkább az, hogy nulla szinten áll az önbizalmunk és két kilométerről érezni rajtunk, hogy lúzereknek gondoljuk magunkat, akiknek úgyse sikerül semmi. Esetleg a visszautasítás süt belőlünk, vagyis olyanoknak látszunk, mint akik az első csoportba tartoznak, pedig valójában nem is... De ezt a benyomást keltjük.

Ebben az esetben is önmagunkon kell változtatnunk.

A sikeres társkeresésnek alfája és omegája, hogy tudjunk lelkesedni, értékén kezeljük az embereket és ne pazaroljuk az időnket olyanokra, akik úgyis esélytelenek. De amíg ezt a szintet elérjük, lehet, hogy sok buktatón kell túljutnunk, és csak a saját hibáinkból fogunk tanulni.