Ezért fontos, hogy megőrizd az egyéniséged a párod mellett is!

Ma is meglehetősen népszerű elképzelés, hogy ha elköteleződünk egy kapcsolatban, és mondjuk már odáig jutottunk, hogy házasságot is kötöttünk, akkor kvázi meg kell halnunk egyéniségként, hogy párként szülessünk újjá.

A gondolat nem újkeletű, az Újszövetségben is fellelhető és a kereszténység mindig szívesen terjesztette, noha a valóságban a házasságok leginkább arról szóltak, hogy a nő teste feletti rendelkezés átment a férfi tulajdonába, a férfi meg rendelkezhetett továbbra is a saját testével. A lelkek nagy összeborulása egy érdekvezérelt, a családok által eldöntött, a szabad akaratnak semmiféle teret nem hagyó rendszerben meglehetősen értelmezhetetlen – de hát ott van rá a Szentlélek, mint mindent beborító fátyol.

Meg a tanítás, hogy nem baj, majd később megszereted… Hiszen az elredendezett házasságok általában nem boldogtalanabbak, mint a mi modern, érzelmi alapú házasságaink. Bár azt azért érdemes lenne megvizsgálni, hogy az emberek mennyi öncsalásra hajlandóak, ha maguknak is bizonygatni akarják, hogy az ő kultúrájuk házassághoz való hozzáállása a helyes…

Visszatérve erre az egymásba olvadásos elméletre, valójában itt a vallás és a romantika egyvelegét láthatjuk. A vallás ugyan azt hirdeti, hogy a másik ember iránti szeretet döntés és nem valamiféle zsigeri reakció kérdése, a romantika meg a szenvedélyt helyezi előtérbe, azért nagyszerűen kiegészítik egymást, ha arról van szó, hogy milyen módon ejtsék foglyul a párkapcsolatban élő embereket. Még akkor is, ha amúgy nem vallásosak és a romantika rég kiveszett belőlük.

De miért olyan káros az az elgondolás, hogy meg kell szűnnünk önálló emberként és egyfajta kétfejű sas gyanánt kell járkálnunk a világban? Először is azért, mert egyikünk se önmagába szeretett bele, mikor elkezdődött a kapcsolat, hanem a másikba. Az önálló, individuumként létező másikba, aki alapvetően különbözik tőlünk. Többek között ez is tetszett meg benne. Ha ez a különbözőség eltűnik, mert egymásba olvadunk, akkor bekövetkezik az a szomorú állapot, hogy vérrokonokként tekintünk majd egymásra, akik között ugyan lehet szeretet, de a nemiség kivész a kapcsolatukból.

Az egymásba olvadós elmélet szerint fel kell hagynunk az addigi kedvteléseinkkel, vissza kell szorítanunk a barátságainkat, már nem járhatunk el olyan gyakran a kedvenc helyeinkre és nem viselkedhetünk úgy, mint szingli korunkban. Hiszen a kapcsolat szentségének oltárán fel kell áldozni a múltat. Mindennek a kapcsolatról kell szólnia, a partnerünkkel kell a legtöbb időt töltenünk és minden kis elszabadulás, lazulás miatt, ami nem hozzá kötődik, lelkifurdalást kell éreznünk.

Na, ezzel az elmélettel aztán sikerül a mai fiatalok nagy része számára eleve taszítóvá tenni az elköteleződést. Sztereotípia egyébként, és sokszor tényleg megélt valóság, hogy a házasság, de még inkább a gyerekvállalás a nőket valóban megfosztja korábbi életüktől, míg a férfiak azért jócskán tesznek azért, hogy megtarthassák a szokásaikat. A megoldás azonban nem az, hogy akkor a férfiakat is fosszuk meg minden külső ingertől, hanem az, hogy törekedjünk az ellenkezőjére: a nőknek is biztosítsuk azt a jogot és lehetőséget, hogy élhessék a saját életüket. Igen, legyen kimenőjük, mert különben bediliznek.

Attól senkinek se lesz jobb, hogy két ember egymás túszaként és a gyereke rabjaként folyamatosan mártírnak érzi magát és patikamérlegen mérik, ki hány órát lehet távol. Ráadásul még a nagyszülők is sokkal kevésbé aktívak az unokákkal való foglalkozás tekintetében, mint 30-40 éve. Egyre jellemzőbb, hogy a családi élet oltárán feláldozott egyéni kedvtelések egymás iránti harag formájában köszönnek vissza, mert már nem partnerként, hanem börtönőrként tekintünk egymásra.

Igazán boldog párkapcsolatot csak szabad emberek élhetnek meg, olyanok, akiknek nem vágták le a szárnyait és akiket nem kényszerítettek szűk keretek közé. Járjanak csak el a férfiak haverokkal sörözni, focizni, akár utazzanak is el pár napra, de akkor a nők is kávézhassanak rendszeresen a barátnőikkel, és ne kelljen lemondaniuk semmiről, ami fontos nekik. Nyilvánvaló, hogy nem lehet majd annyi külső programot beiktatni, mint azelőtt, de legalább törekedjünk rá, hogy ne vesszenek oda ezek az alkalmak. Nyilván az is megoldás, hogy a hasonló helyzetben lévő barátokat összetrombitáljuk, hol fiú, hol lányos bulit, kirándulást tartunk, vagy ami éppen jólesik.

Az izoláció és a párként való létezés kényszeres priorizálása, a vádaskodás, sértődés, frusztráció biztos, hogy nem tesz jobbá egyetlen kapcsolatot vagy családot sem. Ne akarjunk egymásba olvadni, őrizzük meg az egyéniségünket és az egyes ember jóléte, lelki-testi egészsége legyen mindig fontosabb a kapcsolat vagy a család elvont érdekeinél. Nincs boldog család boldog egyének nélkül. Aki leggyakrabban hivatkozik a család szentségére, leginkább az hajlandó arra, hogy a családját elnyomja és a benne lévőket frusztrálja.

Vagyis a romantikus vagy éppen spirituális egy test – egy lélek elmélet ugyan jól hangzik, a valóságban azonban semmi jó nem származik belőle.