Házasodjunk össze vagy kezdjünk mindent elölről?

A mai párkapcsolatok nagy része egyfajta ívet jár be: a kezdeti, általában felfokozottabb szakasz után jön az összecsiszolódás, aztán egyszer csak felmerül, hogy talán együtt kellene élni, és ha ez is működik egy ideje, 4-5 év elteltével valamelyik fél általában felveti, hogy tovább kéne lépni – főleg, ha már elérték azt a kort, amelyben a baráti körük nagy része megházasodott, sőt, egyeseknek már gyerekei is vannak.

Persze nem biztos, hogy a pár mindkét tagja eljut a családalapítás gondolatáig, és az sem biztos, hogy ha el is jut, az körülbelül ugyanabban az időszakban történik. A nők, mivel a gyerekvállalás bizonyos kor után kockázatos illetve lehetetlenné válik (hogy mikor, az változó, és ebbe most ne is menjünk bele), sürgetőbben érzik a nyomást: ha valaha akarnak gyerekeket, akkor záros határidőn belül tudniuk kell, hogy az aktuális partnerük is akar-e, és hogy alkalmasnak látja-e a kapcsolatot a családalapításra.

Abban az esetben, ha a férfi kezdettől fogva kifejezi ebbéli szándékát, és a döntés közösen születik, nincs is feszültség, ám ha a férfi úgy tesz, mintha eszébe se jutna a dolog, a nő elkezdhet szorongani. Persze az is előfordul, hogy a férfi akarna inkább gyereket és a nő várna még vele. De ez viszonylag ritka.

Mivel a biológiai óra 30 fölött ketyegni kezd a legtöbb nőnél (ha nem is mindegyiknél), a kapcsolatok kritikus szakaszukba érkezhetnek, lehet, hogy a nő alapvetően ellenne még egy többé-kevésbé működő együttélésben, de abban azért mégse biztos, hogy pont ez a partnere lenne ideális a családapa szerepre. Esetleg az apaságra alkalmasnak tartja, de nem érzi úgy, hogy hosszú távon is szeretni tudná, vagy, hogy a férfi őt igazán szeretné. Ilyenkor felmerülhet, hogy egy új partnerrel harmonikusabban tudna együttműködni… Sőt, esetleg még szerelmes is lehetne, és miért kéne lemondania a boldogság lehetőségéről?

Racionálisan gondolkodva azonban egy nő ilyenkor azt is mérlegeli, hogy mennyi esélye van új partnert találni, és azzal az újjal olyan szintre jutni, hogy komolyan szóba kerüljön a házasság meg a gyerekvállalás. Ismét 4-5 év? A nők joggal tehetik fel a kérdést: van annyi időm egyáltalán? Férfiak is érezhetik úgy, hogy semmi kedvük elölről kezdeni mindent, alapvetően jól megvannak az asszonnyal, és újra csajozni nagyon macerás lenne. Ha valakinek az ismerkedős műfaj nem igazán megy, sokkal nehezebben fog kilépni egy kapcsolatból csak azért, mert az annyira klassz, mint lehetne…

Sok házas emberrel beszéltem már, akik utólag, 10-15 év távlatából és 2-3 gyerek után már nem is nagyon tudták megmondani, hogy miért pont azzal az emberrel kötötték össze az életüket, akivel. A férfiak kincstári válasza ilyenkor az szokott lenni, hogy akkor jó ötletnek tűnt. De valószínűleg benne volt a pakliban, hogy találtak valakit, aki alkalmas volt a családalapításra, és meg tudtak benne bízni annyira, hogy belevágjanak. A felismerés, hogy ennél többet szeretnének, lehet, hogy csak később jön.

Nőktől is nemegyszer hallottam, hogy menekültek valamiből, otthonról, egy kellemetlen helyzetből, a szegénységből, vagy mindenképp szerettek volna gyereket és alkalmas időben éppen ez a férfi volt az oldalukon: talán úgy csöppentek a házasságba, hogy nem is sejtették, mire vállalkoznak, de főleg azt nem tudták, hogy kivel.

Valljuk be őszintén: a házasságok egy része nem mindent elsöprő szerelemből születik, és sokszor egyáltalán nem a lelkesedés viszi bele a partnereket. Vagy az egyiket igen, a másikat nem.

Noha a férfiak esetében nincs szigorú biológiai határmezsgye, azért sokuk mégis úgy érzi egyszer csak, hogy most már meg kéne állapodni, a gyerekvállalással se várjunk már sokáig… És ha az emberre nem szakad rá hirtelen a Hollywood-i filmekből ismert, eleve elrendelt nagy igazi, akkor bizony meglehet, hogy olyasvalakivel köti össze az életét, akiért nincs oda különösképpen.

Vagy éppen barátként kedveli, passzol az illető stílusa, az ágyban is megértik egymást többé-kevésbé, de vannak benne kételyek. Ugyanakkor minél több időt és energiát fektettünk egy kapcsolatba, annál nagyobb a valószínűsége, hogy ragaszkodunk hozzá, még akkor is, ha messze van az ideálistól. Közös élmények, lassan kialakuló közös egzisztencia, az évek múlnak, új, sokkal vonzóbb lehetőség nem tűnik fel a láthatáron, mi pedig szeretnénk úgymond révbe érni… Mintha a házasság valamiféle biztos rév lenne.

Akkor sem akaródzik nagyon szakítani, ha egyre kevésbé érezzük magunkat jól a kapcsolatban. Hajlamosak vagyunk szőnyeg alá söpörni bizonyos dolgokat, vagy meggyőzni magunkat arról, hogy majd a házasság, majd a gyerekek megoldást jelentenek. Elvárjuk a másiktól, hogy megváltozzon, és ennek érdekében olyan helyzetbe kormányozzuk magunkat, hogy valóban kénytelen legyen változni – aztán vagy jó irányú lesz ez a módosulás, vagy épp ellenkezőleg: akkor jönnek ki csak igazán a problémák, mikor már összeköt minket két-három gyerek és egy lakáskölcsön.

Persze nem egy fáklyásmenet mindent a nulláról kezdeni, feladni egy többé-kevésbé működő párkapcsolatot a teljes bizonytalanságért – mikor már úgy érezzük, fogytán az időnk. Mert lehet szerencsénk, és lehet, hogy eljátsszuk az egyetlen lehetőséget arra, hogy gyerekeink legyenek – pedig ez sok embernek fontos. (És nem csak az egyénnek, hanem a társadalomnak is, amely sokszor teljesen ellentmondásos igényeket támaszt a nőkkel szemben: egyrészt elvárja tőlük, hogy lehetőleg korán vállaljanak gyereket, mintha ez csak rajtuk múlna, másrészt megbélyegzi azt, aki határozottan úgy keres partnert, hogy már mindjárt a családalapításon gondolkodik, és úgymond férjet akar fogni magának.)

De mi befolyásolja, hogy egy ember mennyire szívesen gondol házasságra, mikor már tartós kapcsolatban él? Az Illinois-i Egyetem kutatói erre voltak kíváncsiak, mikor 232, körülbelül 2 éve együtt járó vagy élő párt kérdeztek meg a házassági terveiről. A pároknak minden hónapban egy nulla és 100 közötti skálán kellett meghatározniuk, hogy szerintük mennyi esély van arra, hogy össze fognak házasodni. A kísérlet kilenc hónapig tartott, és a végén minden résztvevőt megkértek arra, hogy idézze fel az emlékeit az elmúlt időszakról – amely emlékeket aztán összevetettek a havi beszámolókkal.

A legfőbb tanulság az volt, hogy az igazán elkötelezettek sokkal jobban emlékeztek az elmúlt 9 hónap eseményeire, mint azok, akiknek nem volt valami jó állapotban a kapcsolatuk.

Az igazán érdekes azonban, hogy akiknek a kapcsolata valamilyen módon megromlott, visszafejlődött – például ritkították a találkozásokat, vagy egy időre szakítottak, aztán újra összejöttek –, olyan emlékekről számoltak be, amelyek a valóságban meg sem történtek: vagyis pozitív emlékeket költöttek a valóságosak mellé.

Miközben a kutatók akkurátus kimutatásai alapján a kapcsolat esélye, hogy eljusson a házasságig, szinte nullára csökkent, a benne lévők úgy érzékelték, hogy az a kilenc hónap egész jól telt – és ezt teljes meggyőződéssel vallották. Vagyis tudatalatt kompenzálták magukat és elhitték, hogy a kapcsolatuknak komoly esélyei vannak a túlélésre. Persze azt még nem tudhatjuk, hogy a valóban jó kapcsolatok tényleg nagyobb arányban jutnak-e el majd a házasságig, mint a zavarosak, mindenesetre valószínű, hogy nagyobb eséllyel indulnak a tartós és stabil együttélés felé, mint azok, akik inkább csak bebeszélik maguknak, hogy minden rendben.

A címben feltett kérdésre persze mindenkinek magának kell tudnia a választ – vagy, ha nagyon bizonytalan, párkapcsolati terapeuta segítségét is kérheti: a döntést azonban senki nem vállalhatja át, azt kinek-kinek magának kell meghoznia.