Hogyan tálaljuk szerintünk kedvezőtlen tulajdonságainkat?

Ha profilt alkotunk, bemutatkozást írunk, levelezünk, első randira megyünk, valószínűleg nem az motivál bennünket, hogy a partner(ek) elé tárjuk a gyengeségeinket. Nagyszerű színben szeretnénk feltűnni. De talán annál kevésbé fog ez sikerülni, minél nagyobb elánnal igyekszünk elrejteni mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy hátráltat, akadályoz. Hiszen úgy nem adhatjuk önmagunkat, ha tele vagyunk kisebbségi érzéssel és ezt kompenzálandó kiválóbbnak akarunk látszani a valóságnál.

Márpedig a legtöbb embernek, főleg a legtöbb olyan embernek, aki már régóta keres partnert, vannak olyan tulajdonságai, amelyekkel kapcsolatban kényelmetlenül érzi magát. Lehetnek ezek fizikai jellemzők, de lehetnek lelkiek is, vagy elégedetlenség az életben elért pozícióval, a születési családunkkal, a jövedelmünkkel, és még sorolhatnánk a problémákat.
 


 

A számunkra kínos jellemzők egy része nem is annyira kínos, mint amennyire mi érezzük. Van, aki azért komplexusos, mert férfiként alacsony vagy kopasz, van, akit a testalkata zavar nagyon, van, akit a kora, illetve a pénzhiány, hogy nincs kocsija, hogy nincs ilyen vagy olyan végzettsége. Ezek egy részén úgyse lehet változtatni, főleg a testmagasság és a kor olyasmi, amit adottnak kell tekintenünk, bár léteznek már borzasztó drága és fájdalmas módszerek a testmagasság korrigálására, fiatalabbak sose leszünk, legfeljebb annak fogunk kinézni. Mondjuk úgy, hogy átlagos, sőt, még átlag fölötti jövedelem esetén se nagyon tudunk hasonló dolgokon változtatni.

Ami tehát azt illeti, ami adott, azt a legjobb, ha egyszerűen elfogadjuk és felvállaljuk. Semmiképp ne rejtegessük szégyenlősen, még ha egy kis kozmetikázás (centik, kilók és évek tekintetében) bele is fér, alapvetően nem tűnhetünk másnak, mint a valóság. Ha valakinek kellünk 170 centisen, akkor 168 centisen is kelleni fogunk. A lényeg, hogy ne is emlegessük, mint problémát. Ne mentegetőzzünk miatta, egyszerűen jussunk el oda, hogy elfogadjuk. Alkalomadtán viccelődhetünk önmagunkon, de ezt se vigyük túlzásba, mert abból is csak az derül ki, hogy ezerrel kompenzálunk.

Aztán léteznek olyan dolgok, amelyeken elvileg változtathatunk, de nagyon nagy erőfeszítést igényelne tőlünk és nem biztos, hogy képesek vagyunk erre az erőfeszítésre, illetve, hogy lenne rá elég időnk. Eldönthetjük, hogy lefogyunk 20 kilót és addig nem randizunk, vagy hogy elvégzünk egy képzést és addig nem randizunk, esetleg bizonyos jövedelmi szint elérése előtt nem randizunk… De komolyan… Van ennek bármi értelme? Önmagában annak, hogy ilyen célokat tűzünk ki magunk elé, persze van és jól is tesszük (csak a cél ne legyen irreális), de hogy addig, amíg el nem érjük, nem ismerkedünk, az már teljesen elhibázott.

A harmadik csoportba olyan dolgok tartoznak, amiket sokan kevésbé tartanak problémásnak, pedig ezek a legfontosabb jellemzőink, ami alapján a potenciális partnerek viszonyulnak hozzánk. Vagyis a lelki tulajdonságaink, a kommunikációs és konfliktuskezelő képességeink, mit kezdünk az indulatainkkal, mennyire vagyunk kedvesek, együttműködők, határozottak, empatikusak, és így tovább. Ezek a dolgok sokkal összetettebbek, ráadásul nem önbevallás alapján vagy első blikkre derülnek ki, hanem az ismerkedés folyamatában.
 

 
 

Sokszor látom, hogy társra vágyó emberek kevésbé fontos gondok miatt problémáznak. Úgy nézek-e ki, ahogy a társadalmi elvárás diktálja, annyit keresek-e, hogy az ne legyen ciki, elég férfiasnak/ nőiesnek tűnök-e vagy még rá kellene tennem egy lapáttal? Nyilván ezek is meglehetősen meghatározó dolgok, de túl sokat törődünk az első két csoportba tartozó jellemzőinkkel és túl keveset a harmadik csoportba tartozókkal, vagyis azzal, hogy milyen ember vagyok és hogy én önmagammal szeretek-e egyáltalán együtt lenni.

A viselkedésünkkel, személyiségünkkel kapcsolatos elakadásokat nem tálalnunk kell a potenciális partnerek előtt, hanem dolgoznunk kell rajtuk. Úgyis észreveszi majd, hogy milyen gondokkal küszködünk, hiába próbálnánk titkolni, de ha azt is látja, hogy igyekszünk fejlődni és nyitni, hogy nem arrogánsan állunk a helyzethez, akkor sokkal toleránsabban viszonyul majd hozzánk, mint abban az esetben, ha csupán konstatálja, hogy ez az ember ilyen és nem is akar más lenni.

Sajnos az önismeret nem divat, ellenben külsőségekkel és anyagi/ társadalmi helyzettel magyarázni párkapcsolati kudarcainkat annál inkább. Hiszen kézenfekvő a nőket anyagiassággal, a férfiakat szexizmussal vádolni, máris meg van oldva a helyzet: nem mi vagyunk felelősek a sikertelenségünkért, hanem a másik nem.

Ahhoz, hogy ki tudjunk jönni ebből a fals elképzelésből, azon kell változtatnunk, amin tudunk és ami a legnehezebb: önmagunkon.