Hogyan tart életben egy kapcsolatot, ha a jó dolgokra koncentrálunk?

Mint annyi minden más, a jó vagy a rossz dolgok/érzések tapasztalatok előtérbe helyezése is olyasmi, amit otthonról hozunk. Egyesek családjában az a természetes, hogy gyakran hangoznak el dicséretek, gyakran ölelik meg egymást és tesznek egymás kedvére, másoknál a helyi szokások szerint a dorgálás, az ugratás, vagy akár a durva megszégyenítés a divat.

Ezek a gyerekkori minták aztán felnőtt korunkban is elkísérnek: a pozitív minták miatt valószínűleg könnyebben fogunk barátkozni és a párkapcsolataink is kedvezően alakulnak (már maga az ismerkedés sokkal egyszerűbb és természetesebb lesz), míg a negatív minták évekig, évtizedekig nyögvenyelőssé, gyötrelmessé, bonyolulttá és megszégyenítővé tehetik a másik nem irányába tett próbálkozásainkat.

Ha aztán végül mégis  összejövünk valakivel, és az elején még képesek vagyunk a szerelem vagy jól felfogott érdekeink miatt kedvesebbnek mutatkozni, mint amilyenek igazából vagyunk, az első időszak elmúltával újraélednek régi beidegződéseink, főleg, ha közben a családunktól továbbra is kapjuk a negatív impulzusokat, egyrészt saját magunkra, másrészt a partnerünkre vonatkozóan, és ha gyerekeink születnek, őket is ugyanúgy fogják kritizálni.

Olykor az egyik fél negatív, a másik pozitív, de évek hosszú sora a pozitív felet is megtörheti, vagy örökké elbeszélnek majd egymás mellett... Sokszor azonban két negatív élményekkel teli ember kerül össze, és elég hamar rájönnek arra, hogy a partnerük nem fogja őket megmenteni és kompenzálni, mellette is kevésnek, csúnyának, ügyefogyottnak, bénának, alkalmatlannak érzik majd magukat, ahogy odahaza.

Mindeközben a pozitív ember, aki nagy valószínűséggel egy másik pozitívval társult, képes dicsérni, észrevenni a jót és a szépet, éreztetni a megbecsülését - ezzel önmagát és a partnerét is felemeli, ha pedig a partner jól érzi magát ebben, akkor viszonozni is fogja, így a pozitív alaphang nem szenved csorbát.

A családok felől is elfogadás, segítség, kedvesség árad, hiszen a két ember azért lett ilyen kedves és derűs, mert ezt hozták otthonról. Nyilván nekik is vannak nehézségeik, őket is érik veszteségek, ők is vitatkoznak és szenvednek, de soha nem tapasztalják meg azt, milyen az, ha mindenki, akinek szeretnie kéne őket, elutasító, és milyen, ha nincs kihez fordulniuk bánatunkban, vagy akár nincs kivel megosztaniuk az örömünket. De ez fordítva is igaz: ők sem lesznek képesek igazán vigaszt nyújtani vagy szeretettel fogadni másokat, ha nem tanulták meg, hogyan kell ezt csinálni.

Mit lehet ez ellen tenni? Egyrészt fel kell ismernünk, hogy a kapcsolatunk boldogtalansága, fásultsága nagyrészt abból fakad, hogy mi magunk vagy a partnerünk mennyire nem tudunk pozitívan viszonyulni sem a mindennapokhoz, sem egymáshoz. Ha képtelenek vagyunk kedveskedni, bókolni, és akárhogy törjük a fejünket, semmi dicséret nem jut eszünkbe... Vagy éppenséggel cikinek érezzük, ha pozitív dolgokat mondunk.

Ha már felismertük a problémát (lehet, hogy ehhez mélyen le kell ásnunk a saját gyerekkorunkba és szembe kell néznünk azzal, hogy a családunk még mindig negatívan hat ránk), akkor megpróbálhatjuk saját kezdeményezésből megváltoztatni a helyzetet, például azzal, hogy elkezdünk dicsérni, kifejezzük szeretetünket, elmeséljük a partnerünknek, családunknak a nap kellemes élményeit. Talán ha elég kitartóak vagyunk, a partner észreveszi a változást, és egyszer csak viszonozza.

Az is megoldás lehet, ha rábeszéljük a párterápiára, bár ez akkor szokott sikerülni, ha alaposan ráijesztünk a másikra, mert a "nem érzem jól magamban a kapcsolatban" mondatot könnyű lesöpörni az asztalról. Ha válással fenyegetőzünk (és ezt komolyan is gondoljuk), talán az is észbe kap, aki addig úgy tett, mintha meg se hallaná, hogy ez így nem mehet tovább.

De van olyan helyzet, amiből már ilyen módszerrel sem lehet normálisan működő kapcsolatot csiholni, annyira betokosodtak a szokások, és annyira képtelenek vagyunk egymást pozitívan látni. Ahogy a jó dolgok életben tartják a kapcsolatot, úgy a negatívumok megölik. Bármennyire is szeretünk valakit, ha csak bántást, közönyt, kritikát kapunk tőle, akkor elérjük azt a pontot, hogy már nem akarunk vele lenni.

Vagy, ha az az érzésünk, hogy ő úgy várja el tőlünk a megbecsülést és a dicséretet, hogy az elvárhatónál is minimálisabbat tesz, és kihasznál bennünket...

Mindenképp el kell döntenünk, hogy a kapcsolat és az illető megéri-e az erőfeszítést, vagy jobb, ha véget vetünk a közös szenvedésnek, és új partnert keresünk. Bármennyire is szeretnének hinni benne egyesek, nem minden kapcsolat érdemes arra, hogy fennmaradjon, és nem minden partnert lehet "megreformálni". Ami pedig azt illeti, hogy emlékeztessük magunkat arra, vajon miért is szerettünk bele: ez szép, ha valaha szerelmesek voltunk, de sok kapcsolat nem is így indul. Azon túl pedig már se ő nem olyan, mint akkor, se mi magunk: lehet, hogy az, ami akkor imponált, a mai énünknek nem is tetszik.

De ha képesek vagyunk elengedni egy nem működő kapcsolatot, akkor egy új, pozitív szemlélettel felvértezve már sokkal nagyobb esélyünk van a következő kapcsolatot úgy alakítani, hogy a jó dolgokra koncentrálunk és sokat dicsérjünk. Mivel valószínűleg a mi változásunk eredményeképp nem negatív, hanem pozitív partnerre akadunk, ez sokkal egyszerűbb is lesz.