Mi köze ennek a szerelemhez? Randizás vagy házasság látatlanban?

Sokak számára egzotikumnak tűnik, de nem volt az olyan rég, hogy Európában is a szülők döntötték el, mikor és kivel házasodjon össze a gyerekük. Elsősorban persze származás, vallási hovatartozás, vagyoni helyzet és társadalmi státusz alapján. Az érzelmek másodlagosak voltak. Az ilyen társadalmak azt hirdetik, hogy a szerelem túlságosan irracionális dolog ahhoz, hogy egy komoly, életre szóló szövetséget alapozzunk rá. Sokkal jobb racionális döntést hozni, aztán a fiatalok majd összeszoknak, esetleg még egymásba is szeretnek.

A Mi köze ennek a szerelemhez? (2022, jelenleg a HBO-n látható) romkom épp ezt a felfogást mutatja be, mai környezetben, egy pakisztáni származású, muszlim, de egész életét Londonban töltő orvos (Kaz) kalandján keresztül, aki megpróbál megfelelni a családja elvárásának, ezért házasságközvetítő irodához fordul, hogy az keressen neki megfelelő menyasszonyt. A szülei társaságában megy el az irodába, és mindeközben gyerekkori barátnője (Zoe) dokumentumfilmet forgat arról, hogyan is állnak ők családilag a párválasztás és házasság kérdéséhez. Ahogy már kezdettől nyilvánvaló, Kaz és Zoe tulajdonképp odavannak egymásért, de Kaz úgy gondolja, hogy nem vehet el keresztény nőt – már csak azért sem, mert a családja kitagadta a húgát, aki egy angol férfi felesége lett.

Mivel a film brit és az alkotói a nyugati párválasztási módszer hívei, nyilván nem az fog kijönni a végén megoldásként, hogy az elrendezett házasság a tuti és nem kéne többé randiznunk, bízzuk inkább a szüleinkre a választást és olyannal kössük össze az életünket, akit azelőtt csak Skype-on láttunk. Valójában a régebbi időkben még ennyi se adatott meg a fiataloknak: egyáltalán nem látták, kivel fognak összeházasodni és nem volt beleszólásuk az egészbe – legalább ez már másképp van, legalább is ebben a filmben. Azért bőven akad még olyan hely a világon, ahol az érintetteknek nincs beleszólásuk, vagy csak a férfinak van, a nőnek (gyereknek) nincs.

Ami bennünket itt inkább érdekelhet, az az angol lány kalandos magánélete: úgy tűnik, miközben titokban szerelmes a szomszéd srácba, sorozatban fogyasztja a randiappokon összeszedett, semmitmondó pasikat. Vagy éppen a bárban, félig illuminált állapotban felszedett férfiakat, akikre nem is nagyon kíváncsi. Egy ponton az anyja, Cath, addig ügyeskedik, amíg össze nem hozza a helyes állatorvosukkal, akivel Zoe egy ideig bírja is, csak annyira nyilvánvalóan nem lelkesedik iránta, hogy a férfi inkább szakít vele. Nem akar B terv lenni.

Persze, a végkifejlet miatt így kell ábrázolni a nyugati randizási univerzumot: súlytalan kalandok, ismétlődés, érdektelenség, rossz kompromisszumok… Pedig nem kell, hogy így legyen, csak, ha az ember szíve foglalt: ha valakibe reménytelenül szerelmes, akkor saját magát is folyamatosan szabotálja. A kérdés inkább az: mit kezdene Zoe a helyzettel, ha Kaz kitart a házassága mellett (amelyet tulajdonképpen azért bont fel, mert kiderül, hogy a Pakisztánból hozott felesége már rég másba szerelmes és teljesen esélytelenek a boldogságra)? Képes lenne továbblépni? Hiszen örökre benne ragadni egyetlen, lehetetlen szerelemben semmire nem vezet, bármennyire is romantikusnak tűnik.

A filmben a srác családja persze belátja, hogy nem kellene kitagadniuk a gyereküket csak azért, mert az nem a saját népéből választott férjet, de a valóság az, hogy ezt sok hasonló gyökerekkel rendelkező család soha nem látja be és ha két fiatalnak azzal a teherrel kell élnie, hogy az egyikük vagy mindkettejük családja ellenzi a kapcsolatukat, az borzasztó romboló tud lenni. (Most itt az igazán durva becsületgyilkosságokról nem is beszélve.) Az sem derül ki a filmből, milyen gyereknevelési, vallásgyakorlási konfliktusokat okoz a vegyes házasság. Nem kell ahhoz túl messzire menni, hogy késhegyre menő vitákat folytasson két ember arról, hogyan kell elkészíteni egy ételt, mit kell megtiltani a gyereknek, hova engedjük el és hova nem, a példák száma végtelen.

A film nagyon szép és megható, fontos kérdéseket feszeget, de mivel romkom (bár kevés az igazán vicces jelenet), muszáj, hogy boldogan érjen véget, így sokkal pozitívabban mutat be mindent, mint amilyen a valóság tud lenni.

Egyébként az egyik legjobb jelenet, amivel hirdetik is a filmet, az az, mikor Kaz és a szülei bevonulnak a házasságközvetítő irodájába és elkezdik felsorolni a szempontokat, amelyek alapján majd kiválasztják az arát. Nem kevés olyan szempontot sorolnak fel, amelyeket mi nem nagyon szoktunk figyelembe venni. Persze mivel az egész társkeresés a teljes család bevonásával folyik, a végén kiderül, hogy senki sem olyan, amilyennek a skype-on mutatja magát. Nem, mintha egy nyugati videócsetes randin az igazság derülne ki, de az alapján nem is szokott senki házasságot tervezni. A másik ember alapos ismerete nélkül nyilván hazárdjáték házasságot kötni (de még akár komolyabb kapcsolatba is kezdeni), akármilyen nagy támogatást is élvez az ötlet a közösségen belül.