Mit tegyünk, ha a gyerekünk ki nem állhatja az új partnerünket? /1. rész

Már többször foglalkoztunk a gyerekesek különleges társkeresési helyzetével, megnéztük, hogyan mutassuk be új szerelmünket, illetve sorba vettük a nehézségek egy részét, amelyekkel a gyermeket nevelő társkeresők kénytelenek szembenézni. Az egyik legnyomasztóbb akadály minden bizonnyal az, ha a számunkra legfontosabb emberek nem állhatják egymást.

Persze lehet, hogy a partnerünk nem bírja a gyerekünket vagy gyerekeinket, de ez esetben kevéssé valószínű, hogy hosszabb távon esélyt adunk neki, hiszen a gyerekünk mégiscsak fontosabb, és aligha bírnánk ki valakivel, aki a számunkra legkedvesebbeket utálja. Főképp, ha ezt nyíltan teszi. (Ami aligha jellemző, hiszen egy kapcsolat elején általában a pozitív oldalunkat mutatjuk a partnerünknek.) Ha velünk szemben mézesmázos, de valójában csak szabadulna a gyerekektől, arra is elég gyorsan rájövünk, ha egy kicsit is odafigyelünk. És mivel ma már rég nem tipikus, hogy a gyerekeknek kuss a neve és a felnőttek semmibe veszik őket, meg bentlakásos iskolába küldik, ha útban vannak (legalábbis Magyarországon nem igazán gyakori), könnyebben kiderül, ha az ellenszenv elsősorban a felnőtt felől áramlik a gyerek felé, és az csak viszonozza az utálatot.

Az sem kizárt persze, hogy a gyerek nagyon nehezen kezelhető, súlyos problémái vannak (legyenek azok bármilyen természetűek is), és nem igazán várhatjuk el egy hozzá eddig nem kapcsolódott embertől, hogy kifejezetten rajongjon érte, ilyenkor már az is értékelendő, ha erőfeszítéseket tesz a közeledésre, ha megpróbálja a legjobbat kihozni a helyzetből.

Ezúttal azonban arra a kérdésre keresünk választ, hogy ha új partnerünk a jelek szerint kedveli vagy megpróbálja kedvelni a gyerekünket, és úgy érezzük, mindent megtesz azért, hogy elfogadtassa magát, milyen okok húzódhatnak meg a gyerek ellenállása, undoksága mögött, és mit tehetünk azért, hogy pozitívabb irányba tereljük a kapcsolatukat.

Az ellenszenv okai: félelem, féltékenység, utálat

Az ellenszenv okai sokszor összetettek, és nagyon nehéz kibogozni, mi a fő motiváció. Lehet persze egyszerű antipátia, ami ösztönösen jön létre, csak ránézünk valakire, és valami miatt rokonszenves vagy éppen ellenkezőleg, már az is irritál, ahogy mozog, ahogy beszél, sőt, a szagát se bírjuk. Még mielőtt a tudatára ébrednénk, ősagyunk meghatározza, hogy mit érzünk egy adott személy iránt. Lehet, hogy az, akit még sose láttunk, emlékeztet valakire, valamire, aki vagy ami nagyon negatívan hatott ránk és az illetőt akkor se vagyunk képesek szimpatikusnak látni, ha a világ legkedvesebb teremtménye.

Persze sokszor egyszerűen csak az idegen, a szokatlan, az ismeretlen ellen irányuló félelem motivál egy gyereket, akár sok felnőttet is, akinek nem volt alkalma megtanulni, hogy az idegen nem feltétlenül félelmetes és nem fenyegető, lehet, hogy éppen ellenkezőleg, baráti szándékkal közeledik és nem elvenni, hanem adni akar. Az idegengyűlölet, a más kultúrájú, nyelvű, szokásrendszerű csoportok, egyének kirekesztése nagyon is ősi ösztön, és az egyes ember szintjén ugyanúgy működik, mint közösségek szintjén. A gyerek ismeretlentől való ódzkodása nem különös jelenség, főleg, ha alapvetően nehezen barátkozó, zárkózott személyiség. De az ilyen ellenszenvet nem nehéz feloldani, hiszen amint megismerjük a másik embert, már nem lesz idegen, hozzászokunk a jelenlétéhez, képesek leszünk elfogadni a furcsaságait. A „betolakodó” elleni védekező reakciót felválthatja az óvatos barátkozás, és lassan kifejlődhet a bizalom. De ehhez a felnőttnek, a családba belépő embernek nagyon türelmesnek és megértőnek kell lennie, és persze a mi támogatásunk és türelmünk nélkül aligha fog boldogulni.

Az ismeretlentől való félelemben mindig benne van az új helyzettől való rettegés is, a status quo felborulását sokan élik meg nehezen. Főleg akkor van ez így, ha nem teljesen biztosak a szüleik szeretetében, ha a szülők nem teszik egyértelművé, hogy korábbi kapcsolatuk megromlása nem a gyerek hibája, az új kapcsolat pedig nem jelent fenyegetést a szülő-gyerek szeretetre. Azért, hogy az ősbizalom meglegyen a gyerekünkben, és ne is jusson eszébe az iránta érzett szeretetünkben kételkedni, persze már a kezdet kezdetétől mindent meg kellene tennünk, de sokszor előfordul, hogy ez a törekvés nem sikeres, vagy azt hisszük, hogy akkor teszünk jót a gyereknek, ha nem csüggünk rajta „majomszeretettel” és szigorúak vagyunk hozzá. A majomszeretet valóban nem kedvező, és egy új partner családba való befogadása ugyanolyan problémás lehet, ha túlságosan magunkhoz kötöttük a gyereket, mint ha túlságosan távol tartottuk magunktól. Mindkét esetben felüti majd a fejét a féltékenység: az elkényeztetett gyerek nem fogja tűrni, hogy most helyette mást szeretünk (mivel nem tanult meg osztozni, nem fogja érteni, hogy őt is, és a partnerünket is szerethetjük egyszerre), a hideg távolságtartással kezelt gyerek pedig még jobban fog kételkedni saját értékeiben, ha megtapasztalja, hogy igenis vannak érzelmeink, csak épp irányában nem mutatjuk ki őket.

Legkönnyebb annak a gyereknek, akit mindig elfogadtak olyannak, amilyen, és feltétel nélkül szeretni tudták, számára aligha lesz kérdés, hogy egy új partner megjelenése nem változtat az anyja vagy apja iránta való szeretetén, de ha mégis úgy tapasztaljuk, hogy ellenérzései vannak vagy undok, ne türelmetlenséggel és hatalmi szóval reagáljunk, próbáljuk vele megbeszélni, mi az oka az ellenszenvének. Bízzunk a gyerekben, és ne söpörjük le a véleményét az asztalról, arra is nagyon figyeljünk oda, hogy csak ellenszenvet tapasztalunk, vagy félelmet, irtózást. Ha valódi baj van, ne menjünk el mellette.