Szingli-gén? Most komolyan?

Ezúttal nem brit, hanem kínai tudósok fedeztek fel valamit: a tartósan egyedül maradó emberek, akiket manapság szinglinek szokás hívni, meglehet, nem valami fatális véletlen és sorscsapások sorozata miatt maradnak egyedül, hanem azért, mert a genetikájuk is ebbe az irányba mutat.

Persze nagy hiba lenne egyetlen génre hárítani a felelősséget, a kérdés ennél jóval összetettebb, de egyelőre nézzük meg, mire is jöttek rá a pekingi kutatók.

Ez a bizonyos, magányért részben felelős gén egy nagyon egyszerű dolgot művel az érintettekkel: csökkenti az agyuk szerotonin tartalmát, a szerotonin pedig alapvetően meghatározza, hogy mennyire érezzük jól magunkat. Magyarul, ha ez a gén jelen van valakiben, annak többször lesz rossz kedve, és nem bizonyul majd mindig túl kellemes társaságnak, gyakrabban hallunk tőle fanyalgó, pesszimista kijelentéseket, és inkább magába forduló, mint másokra nyitott személyiségnek mutatkozik.

A pekingi tudósok majdnem  600 diák hajából vett mintákból izolálták azt a gént, amely a gyakoribb rossz hangulatért felelős: az 5-HTA1 névű génnek egyébként  C és G típusa is van, mindkettő hordozói elég nagy arányban voltak magányosak: a G típusú gén esetében 60, a C típusúnál 50% nem rendelkezett állandó partnerrel.

A G típus tehát még a C-nél is nehezebb feladat elé állítja viselőit: a jókedvű, vidám, pozitív, könnyen barátkozó emberek ugyanis jóval könnyebben hódítanak és csábítanak, mint a búval béleltek.

De azért ott a maradék 40, illetve 50%, aki a gén hordozójaként is talált magának partnert. Nagy hiba lenne széttárni a kezünket, és azt mondani, hogy sorry, én ezt a gént hordozom, nem is próbálkozom tovább.

Egyrészt az egyetemistákon végzett párkapcsolati vizsgálatok örök problémája, hogy az élet egy olyan szakaszában tesztelik őket, amikor még nem szokás elköteleződni. Ha harmadéves koromban vizsgáltak volna meg, engem is siralmasan magányosnak találtak volna, befelé forduló, melankolikus, nehezen barátkozó lány létemre, de egy évvel később már teljesen más volt a képlet - pedig a genetikám biztos nem változott meg. Ami megváltozott, az a környezetem és a hozzáállásom. És minél több a pozitív élmény, annál inkább távolodunk a magányosságtól, képesek vagyunk kinyílni, könnyebben teremtünk kapcsolatokat.

Ha végignéztek az általatok ismert házaspárokon, szerintem bőven találtok köztük olyan személyiségeket, akikről ordít, hogy a szingli gén valamely változatának hordozói, de ettől még találtak partnert. Persze nem túl jó példa, ha utána pocsék hangulatot teremtenek otthon, és az ő depressziós, vagy neurózisos személyiségük nyomja rá a bélyegét a párkapcsolatukra, meg a gyerekeik életére. De léteznek olyan zárkózott, csöndes emberek is, akik ugyan nem a társaság középpontjai, de lojálisak, megbízhatóak és nagyon tudnak szeretni - lehet, hogy hosszú távon többet érnek, mint a könnyen barátkozós, de felületes partiarcok.

Ne fogjuk tehát a génekre, ha magányosak vagyunk, mert semmi sincs eleve elrendelve, legfeljebb nehezebb feladatunk van, mint derűs természetű embertársainknak.