Te is társat keresel?
Belépés a Randivonalra:
Túl önálló vagy egy kapcsolathoz?
Írta: Verticordia , dátum: már 08, 2025 , rovat: Párkeresés | 0 komment
Alapjában véve az, hogy valaki önállóan meg tudja oldani a dolgait, nem függ senkiről, nem szorul másokra, nagyon is pozitív tulajdonság, az ellenkezőjét szoktuk problémának tekinteni. Főleg férfiaktól várja el a társadalom, hogy képesek legyenek felnőtt módra, szuverén módon élni, nem függve sem szülőktől, sem haveroktól, sem az épp aktuális partnertől. Nők esetében nagyobb a tolerancia a társfüggés irányában, sőt, van, akit megijeszt a túlságosan önálló nő…
De nem csak nők, hanem férfiak esetében is felmerülhet a kérdés, hogy egy adott ember nem túlságosan független szellemű-e ahhoz, hogy egyáltalán működőképes hosszútávú kapcsolatot lehessen vele kialakítani… Talán az az erényünk, amire egyébként joggal vagyunk büszkék, miszerint nem szorulunk senkire, egy elkötelezett párkapcsolatban is erény vagy ott akadály is lehet?
Nézzük, mitől lesz valaki egyáltalán hiperönálló. Nem jókedvében, hanem a gyerekkori tapasztalatai miatt. Mert alapvető élménye az, hogy se a szüleire, se másokra nem számíthat és kénytelen volt megtanulni, hogyan boldoguljon egyedül. Lehet, hogy állami gondozottként nőtt fel, vagy nevelőszülőtől nevelőszülőig sodródott, de nagyon sokan egyszerűen csak nem biztonságos kötődést biztosító családban nőttek fel: ennek számtalan változata létezik. A lényeg az, hogy már gyerekkorban szembesült azzal az illető, hogy egyedül önmagára számíthat.
Ezt az alapélményt nagyon nehéz felülírni. Az ilyen ember egyrészt nem éli át, hogy ő szerethető: sokáig fog kételkedni abban, hogy bárki is őt választja majd, ha a saját szülei elutasították. Másrészt kemény és dacos lesz, nem is tehet mást, hiszen ez a túlélése záloga. Az a tudat, hogy mennyire erős és önálló, büszkeséggel tölti el és némi megvetést érezhet azok iránt, akik úgymond burokban születtek és sosem tapasztalták meg, milyen kemény az élet. A megvetés irigységgel társul, mert valójában nagyon is vágynának arra a szeretetteljes biztonságra, amit a normális körülmények között nevelkedett emberek átéltek… És így sokszor pont az ilyen partner közelségét keresik.
Vagy éppen összekapaszkodnak valakivel, aki ugyanolyan bizonytalan kötődésű és kvázi egymástól várják azt, hogy a másik megadja a biztonságot, de ha a személyiségfejlődésnek arra a fokára, hogy megtalálják a saját egyensúlyukat, még nem ért egyikük sem, ez az összekapaszkodás nem vezet majd biztonságos kötődéshez.
Mi jellemző a túl önálló emberre, ami nagy mértékben megnehezíti azt, hogy tartós kapcsolatban működni tudjon?
1. Mindent egyedül akar megoldani, nem képes segítséget kérni
Egy párkapcsolatban magától értetődőnek kellene lennie, hogy nem csak a jó pillanatokat osztjuk meg egymással, hanem a gondokat is. De ha maximális önállósághoz szoktunk, ahhoz szoktattak minket, már kisgyerekként is megtagadták tőlünk az érzelmi segítséget, akkor ez beépül a személyiségünkbe. Azt hisszük, hogy a gondjainkkal csak terhelnénk a partnert, nem kíváncsi a siránkozásunkra, és különben is gyengeség lenne támogatást kérni, szégyellnénk magunkat, ha gyengének mutatkoznánk…
Ugyanakkor a partner, aki látja, hogy nem osztjuk meg vele a gondjainkat, illetve eltaszítjuk magunktól, és azt kommunikáljuk, hogy egyedül szeretnénk szenvedni, értetlenül áll a helyzet előtt. Megbántjuk a hidegségünkkel, mert kizárjuk, és ez nem figyelmességnek tűnik a részünkről, hanem ridegségnek. Ráadásul ezzel azt üzenjük neki, hogy nem tartjuk elég erősnek és megbízhatónak a baj közös menedzselésére és tulajdonképpen csak a jó, derűs, gondtalan pillanatokban akarunk vele kapcsolódni. Vagyis infantilizáljuk.
2. Érzelmi falakat épít maga köré
A túl önálló ember alapvetően nem bízik senkiben, így egy új partnerben sem. Mivel nem akar csalódni, nem engedi magához közel a másikat, mesterséges akadályokat gördít a kötődés elé, elmagyarázza önmagának is, hogy neki nincs szüksége valódi intimitásra. Vagy az intimitást szándékosan félreértelmezi és csak a nemiséget érti alatta.
A valódi intimitáshoz meg kell nyílnunk és meg kell mutatnunk, milyen sebezhetőek vagyunk. De aki nem bízik senkiben, az retteg attól, hogy sebezhetőnek mutatkozzon. Még ha vágyik is a mély kapcsolódásra, ezt önmaga elől is eltagadja, mert gyengeségnek tartja.
3. Nem alakul ki benne a „mi” érzete
A működőképes párkapcsolat alapélménye, hogy párként gondolunk magunkra. Nagy különbségek vannak azt illetően, ki mennyire marad meg teljesen önálló cselekvőként és ki adja fel teljesen az identitását – egyik szélsőség sem jó, hiszen a kapcsolat működéséhez kell a kohézió. Még egy iskolai osztály vagy egy munkahelyi csapat sem működhet kohézió nélkül, hát még egy párkapcsolat… De a nagyon önálló ember nem szeret csapatban játszani. Alapélménye, hogy nem számíthat másokra, egyedül dacol mindennel… Vagyis a párkapcsolatában sem érzi majd át, hogy ő egy egység része. Bármit is ad fel a szuverenitásából, azt veszteségként érzékeli.
Lehet-e változtatni ezeken a személyiségjegyeken?
Természetesen lehet, de csak úgy, ha felismerjük a problémát és tudatosan változni akarunk. Nem fog egyik napról a másikra menni, de kitartóak vagyunk, akkor fokozatosan eljuthatunk addig, hogy már tudjunk párkapcsolatban működni és képesek leszünk közel engedni magunkhoz a másik embert. Az biztos, hogy a gyerekkori élményeket teljesen sosem fogjuk tudni kikapcsolni, de a hiedelmeinket fokozatosan átírhatjuk, ha megvan bennünk a szándék és az eltökéltség.