Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

10 jel, hogy egy szerelem szabotőr vagy

Olvastam már cikkeket a „társkeresési balfékekről”, illetve a párkapcsolati bűnözőkről is, akik módszeresen csinálják ki még azokat a partnereiket is, akikkel simán kimondhatnák a holtomiglan-holtodiglant. Kétlem, hogy bárki arra vágyna, hogy szerencsétlenül élje végig társkapcsolatait.

Ez a cikk nem azokról szól, akik nem találják az „Igazit” (bár a téma összefügg) és nem is azokról a pszichopatákról, akik tudatosan és lelkiismeretlenül okoznak fájdalmat és gázolnak át az őket szerető bolondokon, azokról meg aztán végképp nem, akik tapasztalatlanságukból fakadóan időnként hibákat követnek el. Az élet már csak ilyen.

Sokkal inkább írok olyanokról, akik vágynának a szerelemre, a kiteljesülésre, de „valahogy” mégis tönkreteszik a sikerüket ezen a téren. Bizonyára ismerünk ilyen embereket.  Hogy egy konkrét, népszerű karaktert hozzak, jusson eszünkbe Dr. House, akinek barátja és munkatársa Wilson vagy ezerszer ismételte el aggodalmaskodó stílusban, bár oktató célzattal pártfogoltjának, hogy „House, te egyszerűen boldogtalan akarsz maradni, félsz attól, hogy valakivel összekösd az életet, ezért vagy önző”. Ebből is látszik, hogy mindez alapvetően nem az intelligencián múlik. Nagyon okos emberek tudnak, nagyon logikusan belegabalyodni tragikumuk szövevényes hálójába.

Wilson diagnózisa azonban nem teljesen igaz a fentebb elhangzott „tünet együttesre”.

Amikor próbálunk rájönni arra, hogy „már megint” hogyan üldöztük el magunk mellől azt az embert, aki bármit megtett volna értünk, helyenként önvádba („mekkora barom vagy”), önutálatba, tehetetlenségbe („már megint megismétlődött, amitől féltem, kár tovább próbálkoznom”) és sok egyébként egyáltalán nem támogató érzelmi örvénybe zuhanhatunk. Ezek sosem segítik a változást, inkább csak megerősítenek bennünket az amúgy is leláncoló korlátozó hiedelmeink létjogosultságában és további táplálásának helyénvalóságában.

A tranzakcióanalízis ismer egy olyan „énállapotot”, amit a „sérült gyermek” kategóriával illet. Az énállapot azt jelenti, hogy akár egy napunk folyamán is váltakozva különböző „üzemmódokba” kerülve töltjük ki interakcióinkat aszerint, amit a helyzet kivált belőlünk (vagy hagyjuk, hogy kiváltson). Időnként „büntető szülőként” szúrjuk le a beosztottjainkat, máskor borzasztó asszertívan tárgyaljuk át párunkkal az aktuális gyermeknevelési problematikákat, vagy szabad gyerekként, a másikat froclizva nevetgélünk a tó partján ücsörögve egy kellemes, napsütéses szombat délutánon.

A sérült gyermek egy kicsit más működésmód ezekhez képest, és ahogy a neve is mutatja, valamilyen korábbi, a személyiségfejlődéshez köthető defektusból eredeztethető a jelenléte. Meggyőződésem, hogy a fentebb említett egyének sorsában is ő okozza elsődlegesen a kudarcokat, vagyis inkább az, hogy az érintettek nem tudnak vele mit kezdeni. Ha a sérült gyermek átveszi az irányítást és a partnernek nincs meg a kellő türelme és toleranciája, valamint pozitív énállapota a viszontreakcióhoz, onnantól dől a dominó. Egy igazán sérült gyerek aktívan üzemeltetve még a legbirkatürelműbb társat is ki tudja csinálni.

No, de miből is lehet felismerni, hogy sérült gyermekünk elkezdett tevékenykedni bimbózó kapcsolatunkban és nekiállt szétrombolni azt?

Álljon itt most néhány figyelmeztető jel, amivel, ha kezdeni nem is tudunk hirtelen semmit, de legalább reflektálhatunk magunkra abból a célból, hogy a későbbiekben segítséget kérhessünk valakitől akkor, ha egyedül nem megy.

 1.      A sérült gyermek boldogtalan: szinte a legfontosabb megállapítás az összes közül. Sérült gyermek üzemmódban minden pozitív üzenet átértelmeződik, a szeretet bizalmatlansággá, a dicséret manipulatív talpnyalássá, a csend elhanyagolássá válik (nyilván nem mindegy, hogy sérültségünk miről szól, mert aszerint jönnek létre a hangsúlyok a különböző nyomorúságos érzések között). Ebben a világban nincs esély a boldogságra, ugyanis idegen tőle és szokatlan. A sérült gyermek pontosan ezért „szabotálja” az állítólagos szerelem minden lehetséges formáját, ugyanis nem hisz az ilyesmikben.

 2.      A sérült gyermek provokál: ha nem is nyíltan sérteget ebben a minőségben, de kétségtelenül van benne valami idegesítő, ami a másik számára egy idő után egyre elviselhetetlenebbé válik. Valószínűleg az, „ahogyan megnyilvánul”.

 3.       A sérült gyermek gyakran rejtetten kommunikál: szinte minden egyes üzenetben, amit tőle hallhatunk, van valami rejtett tartalom, ami nem hangzik el, de a másik ezt kódolja. Például nem támogatást kér, hanem megmentést, vagy nem visszajelzést a szeretetünkről, hanem ígéretet arról, hogy „örökkön, örökké” vele maradunk.

 4.      A sérült gyermek nem tudja, mire van szüksége és nem is kommunikál: a gyermeki minőségeink nem arról szólnak, hogy felnőttként nyilvánulunk meg igényeink és szükségleteink mentén, ugyanakkor egy viszonylag egészséges gyermeki tartalom arról ismerszik meg, hogy (jobb szót nem találok rá), „kapcsolatban van velünk”, így tudatosítani tudjuk annak közléseit és érett módon meg is tudjuk fogalmazni ezeket. Sérült gyermekként már az is hatalmas előrelépés lehet, ha felismerjük, egyáltalán mire lenne szükségünk ahhoz, hogy segítsünk magunkon és ne a másiktól várjuk ezt el.

 5.      A sérült gyermek úgy érzi, nem tehet róla: itt az egyik pszichodráma önismereti csoportvezetőm kérdése jut eszembe, amivel csoporttársam kifakadására reagált: „így is akkora bajban van az a gyerek és még te is haragszol rá?” A sérült gyermek valóban nem tehet arról amilyen, de mi tehetünk arról, ha felnőtt emberként kiakasztjuk általa a társunkat. Ez a kettősség megértése már egy lépés a gyógyulás felé.

 6.      A sérült gyermek szerint más tehet róla: ez igaz is, de, ha ez a „más valaki” a partner, akkor nagy veszélyben van a kapcsolat. Az erős kötődés sok esetben elő is hoz olyan emlékeket és érzéseket, ami által nyíltan kijelenthetjük: „nem szeret minket igazán a párunk” és ezért kijár neki a jogos büntetés vagy szekírozás. Megállni ezt és stratégiákat kidolgozni a feszültség levezetésére okos, de nehéz feladat.

 7.      A sérült gyermek keresi a párját: a legtöbb valamennyire egészséges vagy egészségtelen mértékben függő párkapcsolatban látható, hogy a két fél bizonyos értelemben nem tudatosan, de maga választotta ki társa sérült gyermekét. Ezért, ha szeretni nem is tudja őt mindig, de felelőssége elfogadni azt is, amivel esetenként nem tud szimpatizálni, akkor, ha az neki tulajdonképpen nem árt. Ami még tanulság: a sérült gyermek nem egyedül „dolgozik”. Szóval a másik félnek is kellően defektesnek kell lennie valamilyen szempontból ahhoz, hogy szolgáltathassa a talpalávalót az előbb említett picinynek. Azt gondolom a legérdekesebb, legizgalmasabb párkapcsolatok pont azok, amikben a két sérült gyermek és a két felnőtt (illetve szülő) harmóniában tud élni egymással.

 8.      A sérült gyermek forgatókönyveket ír és játszmákat készít: szinte pontról pontra lekövethetőek azok az eseménysorok, amikor valaki „átkapcsol”, attól a pillanattól kezdve, hogy sérült gyermekként cselekedve viszonyul a partneréhez. A legtöbb ilyenre jellemzőek a klasszikus fordulatok, kezdések és persze befejezések is, nem beszélve a jól megérdemelt játszmaelőnyökről sem.

 9.      A sérült gyermek nem akar bocsánatot kérni: nem bizony, hiszen neki nincs is miért, a felnőttnek viszont annál inkább meg kell tanulnia, főleg, ha tisztában van azzal, hogy milyen terhet cipel magával.

 10.  Sérült gyermek üzemmódban nem működik az empátiánk: ha éppen átkattanunk és beszívódunk ebbe a lehetetlen világba, szinte ordít, hogy nem fogjuk fel, hogy mit is okozunk a másiknak, holott ez nem vegytiszta önzés, hanem „énközpontúság” (csak a saját nézőpontunkból látjuk a történteket). Ez legyen felhívó jel akkor, amikor követelnénk a jussunkat, vagy éppen retorziót vennénk valós vagy vélt sérelmeinkért. Olyan sosincs, hogy a partnernek nincs álláspontja.

 

+ 1 (kitérő): A sérült gyermek nem nő fel: téves elképzelés felnöveszteni magunkban fájdalmas részeinket, gyógyítani azonban tudjuk magunkat. A sérült gyermekből egészséges gyerek lehet, nem pedig felnőtt és hiába teszünk magunkra óriási elvárásokat a párkapcsolatban, ha erre késztetjük magunkat, rossz szinten próbáljuk megoldani a problémánkat.

 

Nos, bizonyára néhányaknak ismerősek ezek a jelzések, bár, ha valakinek eszébe jut olyan, ami nem fért bele ebbe a 10 pontba, nyugodtan kiegészítheti a listát. Nekem is megvan a magam sérült gyermeke és bár a totális gyógyulásban nem igazán hiszek, az ezzel való együttélés megtanulása lehet egy teljesíthető cél akkor, ha valóban vágyunk egy tartalmas párkapcsolatra, egy számunkra értékes emberrel.

 

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu

 

 

onlinepszichologia