Akarlak, mert szeretlek!

Amikor dolgozom, általában nem viszem túlzásba a „pszichologizálást”. Inkább csak könnyeden beszélgetek, hétköznapi fogalmakkal operálok, természetes nyelvezetet használva. Aztán, ha valamihez több szakmaiságra van szükségem, akkor azért aktivizálom a háttértárat is.

Ez most szerintem egyszerű lesz.

A múlt héten egy ötvenes éveiben járó úr látogatott el hozzám. Bemutatkozójában egy olyan hölggyel való randi sorozatát prezentálta, akivel már régóta zajló társfüggőségi játszmákat folytatnak egymással és hónapok, évek teltek el úgy kettőjük között, hogy nem történt érdemi előrelépés kapcsolatuk fejlődésében.

Aztán persze rátértünk a lényegre. Mi a célja azzal, hogy eljött? A visszaszerzés, a meghódítás. Ilyenkor mindig élek a gyanúperrel, így megkérdezem: ha nem jön össze, van B alternatíva is?

Naná, hogy nincs. A válasz a következő: a cél, hogy ez a nő velem legyen. Bármi áron.

Erre a reakcióm mindig a „buta pszichológus” megjátszott értetlenségével előadott kérdés.

-          Miért annyira fontos ez neked?

-          Mert szeretem.

Közeledtünk az igazsághoz.

-          Mi jut eszedbe a „bármi áron” szavakról?

Ő a kitartást hozta fel. Előttem az erőszakosság jelent meg. Ha innen tovább megyünk, akkor már csak arra kell rájönnünk, hogy maga az erőszakosság melyik általános emberi tulajdonságunk arcaként ismerhető fel. Önzésnek hívják. Ami egyébként nem feltétlenül rossz, mert szolgálhat minket úgyis, hogy az közben másokban nem okoz kárt. Ahogy az önzésnek több maszkja van, szinte magától értetődő, hogy többféleképpen lehet vele ártani. Lehet vele megalázni, szúrni, megterhelni, elhanyagolni és még sok minden mást. Ez nagyjából stimmelt is, mert a fentebb említett nő lényegében egy konkrét, kézzelfogható észrevételt jelzett felé: sok vagy. Mi után ezt levezettem, már csak egyetlen kérdésem maradt:

-          Ha én „bármi áron” meg akarok szerezni valakit vagy valamit, a szeretet pedig arról szól, hogy a másiknak van B alternatívája is (ergo, ha neki úgy jobb, hadd menjen), akkor ebben hol van a szeretet?

Nem vette észre, de valójában én nem arra kérdeztem rá, hogy ő mit tervez akkor, ha nem jön össze a dolog, hanem milyen más lehetséges kimeneteleket tud még elfogadni, ha nem az teljesül, amit elképzelt magának.

Ne ítéljük meg ezért.

Sokan éljük le így társkeresési, párkapcsolati pályafutásunkat. Azonban bár nem köztudott, de szinte biztos, hogyha hiányainkon keresztül akarunk rálelni jövendőbelinkre, vagy a vele való boldogságra, akkor az nagy eséllyel kudarcra van ítélve.

Hányszor képzeltük már el elvárásainkon keresztül azt, hogy milyen is lesz az a „bizonyos” randi? Ne hitegessük magunkat azzal, hogy „mi nem vagyunk olyanok”. Csalódtunk, amikor nem hívott vissza minket az a bizonyos pasi. Még idealizálhatjuk is a történteket. „Neki olyan csodálatos lehetett volna, hiszen én úgy szeretek adni”. Tényleg?

Honnan tudjuk, hogy akire valóban kíváncsiak vagyunk, vagy akiről azt gondoljuk, hogy szeretjük, az ugyanezt érzi e?

Egy valakitől megtudhatjuk, ha szerencsénk van.

Tőle.

Néhányan úgy látják, amikor társat akarnak választani, hogy az általuk elképzelt szép jövő, a másiknak is megfelelő lesz. Honnan tudjuk? Nem áldozhatjuk fel magunkat a megfelelés oltárán, de egyben biztosak lehetünk. Akit akarunk, azt sosem szeretjük.

Akarni lehet egy közös célt, akarni lehet a párunk gyógyulását (bár ezek sem mindig visznek előre), vagy akár felajzott állapotunkban a testét, hogy ösztönösen magunkévá tegyük, de a lelkét, az életét hiába akarjuk. Az bezár és ellenáll. Kizárja magából az erőszakot és védekezni kezd. Ha túl nagy benne az üresség és a magány, akkor időnként kinyit és eltűri az önzés passzírozó önkényét, de aztán újra visszacsap. Ezt hívja a lélektan „játszmának”.

Ennek tükrében érdekes elgondolkodnunk, hogy, amikor telesírtuk barátunk/barátnőnk párnáját valaki miatt, akit igazán akartunk és kiterveltük hogyan tesszük majd féltékennyé, akkor kiről is szólt valójában ez a történet.

Írta: Lázár Gergely

Forrás:

www.randidoctor.hu