Túlzott elvárások nélkül jobbak lennének-e a kapcsolataink

Közeledik a karácsony és ezzel együtt millió giccses vagy éppen megható reklámban kapjuk meg a képet, hogy milyennek kellene lennie az igazi ünnepnek. Nagy család a gyönyörűen megterített asztal körül, szépen öltözött emberek, nevetés, mosoly, finom ételek, kandalló, miegymás. Senki sem hajszolt, senki sem rosszkedvű, senki nem üvöltözik a legközelebbi rokonaival, a gyerekek is pont úgy viselkednek, ahogy elvárják tőlük...

Nos, a valóság mindannyiunk számára más. Noha valószínűleg tudatában vagyunk annak, hogy egy ilyen idilli kép mögött mennyi munka, szervezés és pénzköltés rejlik, illetve, hogy a mi rokonaink nem fognak egységesen vigyorogni, roppant nehéz elszakadni az elvárástól, hogy márpedig ennek így kell lennie, és ha nincs így, akkor valaki hibás.

Ugyanígy működnek a párkapcsolatról szőtt fantáziaképek is, főleg a nők esetében - mert a férfiak ritkán ábrándoznak részletekbe menően családról, kényelmes otthonról és romantikus vacsorákról. A nők sokkal fogékonyabbak ezekre a dolgokra, ráadásul sokkal inkább rájuk hárul, hogy megteremtsék azt a fajta valóságot, amit elképzeltek - csakhogy a fantázia általában fantázia marad, a realitás pedig egész más lesz. Minél több energiát feccöltünk abba, hogy elképzeljük az ideális párkapcsolatot, a tökéletes partnert, annál nagyobb lesz a koppanás, ha a dolgok egyáltalán nem úgy néznek ki majd, ahogy szeretnénk.

Mit tehetnénk akkor? Ne legyenek elvárásaink? Vagy ne fantáziáljunk? Esetleg folyamatosan tudatosítsuk magunkban, hogy mi a különbség az álmodozás és a valóság között?

Teljesen biztos nem tudunk elszakadni se az elvárásoktól, se a fantáziaképektől, mert az ember már csak ilyen, nem csak a jelenben, hanem a múltban és a jövőben is él, és folyamatosan tervez, elkerülhetetlen, hogy legyenek elképzelései az élete legfontosabb területeivel kapcsolatban. Nincs is ezzel semmi baj, ameddig az elvárásaink nem irreálisak és nem gyermekes fantáziánkat akarjuk megvalósítani. Lehet magasra tenni a lécet, de azért ne olyan magasra kerüljön, hogy senki se tudja átugrani. Még mi magunk sem.

Persze nem egyszerű eldönteni, hol kezdődnek a túl magas elvárások, és mi tekinthető még normálisnak. Nem mindegy, hogy mi magunk mit tudunk nyújtani és mennyire látjuk önmagunkat reálisan. Ha mindig jóval csinosabb/okosabb/gazdagabb (vagy akármilyenebb) partner után ácsingózunk, mint amilyet megkaphatunk, akkor sose leszünk sikeresek.

Ebből a kategóriából az a legrosszabb, aki ugyan tudja, hogy ő nem rúghat labdába a nagyon ilyen vagy olyan ellenkező neműeknél, de kitart amellett, hogy neki kevesebb nem elég, sőt: akinek ő kéne, az biztos olyan béna/ronda, stb., hogy nem is érdemes vele ismerkedni. Sajnos nem egy ilyen esetet láttam már: hiába nyilvánvaló az illető számára, hogy így sose lesz senkije, egyszerre önmegvető és arrogáns módon ragaszkodik a téveszméihez. Általában csak retteg attól, hogy közel kerüljön valakihez, mert olyan traumák érték a gyerekkorában, hogy senkiben nem tud megbízni.

De sokkal több olyan ember van, aki ugyan hajlandó kompromisszumokra, csak éppenséggel olyan dolgokban köt kompromisszumot, amelyekben nem szabadna. Hagyja, hogy durván, lekezelően bánjanak vele, mondjuk azért cserébe, hogy a partnere extrém jól néz ki... Vagy belemegy egy szerelem és intimitás nélküli kapcsolatba azért, hogy társadalmi státuszhoz vagy pénzhez jusson.

Mindenki eldöntheti, hogy mi a fontosabb a számára, a szép külső, a státusz, a pénz, vagy az érzelmi biztonság, a kedvesség, a lojalitás, a jó hangulat... Mint ahogy gyermekkori fantáziáinkat is megzabolázhatjuk és beláthatjuk, hogy amit a mesék és a romantikus filmek mutatnak, az csak figyelemelterelés és szórakozás, de nincs valóságalapja, és nem áll érdekünkben ragaszkodni a reklámok sugallta képekhez.

Nem akarhatunk mindent ellenőrzés alá vonni, és nem lehetünk állandóan elégedetlenek azért, mert mások, akár a partnerünk (akár a gyerekeink) nem olyanok, amilyeneknek az álmainkban lenniük kéne. Megnyugodhatunk: mi sem felelünk meg az ő álmaiknak. De nem is ez a cél, hanem az, hogy képesek legyünk azzal boldogok lenni, amink van. Vagy ha még nincs partnerünk, akkor képesek legyünk úgy alakítani az elvárásainkat, hogy legyen esélyünk megtalálni a megfelelő embert.