Magaddal teszel rosszat, ha még gyűlölöd az exed

Bármilyen okból is ért véget egy fontos kapcsolatod, ha egy idő után nem tudod elengedni a haragot, bosszúvágyat és gyűlöletet, amelyet az exed iránt érzel, azzal elsősorban saját magadnak ártasz. De miért tűnik annyira nehéznek a rossz érzések elengedése? Miért vannak olyan emberek, akik újra és újra feltépik a saját sebeiket és rengeteg időt töltenek annak a tervezgetésével, hogy miképp állnak majd bosszút?

A harag fenntartásának, újbóli felszításának egyik oka tulajdonképpen az lehet, hogy ha elengednénk a dolgot és tovább tudnánk lépni, akkor úgy éreznénk, tulajdonképpen nem is ártott nekünk annyit a másik... Hiszen túl tudunk lépni rajta, képesek vagyunk az újrakezdésre, tehát nem is volt olyan tragikus az exünk árulása.

Itt most szinte mindegy, hogy ez az árulás tényleg valódi, vagy csak mi értelmezzük így a történteket, érzelmileg ugyanaz lesz a helyzet. Ha mondjuk a partnerünk kiszeretett belőlünk és beleszeretett valaki másba, majd szakított velünk, azt borzasztó árulásnak érezzük, ha mi még mindig odavagyunk érte, pedig semmi rosszat nem tett, nem olyasmi történt, amit tudatosan befolyásolhatott volna. Mégis azt fogjuk érezni, hogy összedőlt a világ és ez az ő hibája.

Más esetben, ha becsapott, átvágott, kijátszott, akkor jogos a felháborodásunk, de ettől még ugyanúgy nem segít rajtunk, ha tápláljuk magunkban a haragot. Sőt, valószínű, hogy közben ő már rég túllépett az egészen, tehát csak és kizárólag magunkat büntetjük, no meg közös gyerekeinket, ha vannak ilyenek. Minél lelkiismeretesebb az exünk, annál jobban tudjuk a haragunkkal büntetni, de annál többet ártunk magunknak és esetleges más érintetteknek is.

Valahol a saját egónkon kell túllépnünk ahhoz, hogy kigyógyuljunk a haragból: ki kell mozdulnunk az árnyékból, amelybe a csalódás helyezett minket: ha ezt nem tesszük meg tudatosan, akkor évekre benne ragadhatunk ebben a kapcsolatban, pedig hivatalosan már rég véget ért.

Hiszen amíg haragszunk, gyűlölködünk, fortyogunk, addig úgy érezhetjük, hogy még összetartozunk a volt partnerrel. A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. Azt az állapotot kellene elérnünk, amikor már nem érdekel a másik, amikor már nincsenek hatással ránk se a múltbéli, se a jelenbéli tettei.

Mindazok, akik ragaszkodnak a haragjukhoz, magához a kapcsolathoz ragaszkodnak: még a negatív érzelmeket is inkább vállalják, mint azt, hogy a köteléket végképp el kellene vágniuk.

A teljes érzelmi leszakadás ugyanis nehezebb, mint a harag fenntartása. A harag kitölti a napjainkat, foglalkoztat, programot ad, ismerős és valahol otthonossá válik. Ha ezt is elveszítjük, mi marad? Átmenetileg érzelmi vákuumba kerülhetünk, ami erős szorongást válthat ki. Mivel foglalkozzunk, ha már nem haragudhatunk? Próbáljunk új kapcsolatot keresni? Vagy szüneteltessük a szerelmi életünket?

A neheztelés idején még úgy érezhetjük, hogy van partnerünk, ha már nem is találkozunk vele, de legalább gondolatban mindig vele lehetünk. Ha ettől is eltávolodunk, ránk szakad a magány. És annak a tudata, hogy a nulláról kellene elkezdeni.

Sokan talán azért is tartanak ki a harag mellett, mert tudat alatt még azt remélik, hogy ha az ex látja rajtuk, mennyire szenvednek és milyen képtelenek ezen túllépni, még a végén meggondolja magát, beismeri hibáit és visszatér. Hiszen ekkora érzelemtömeg mellett nem mehet el csak úgy. Nem rázhatja le magáról az egészet olyan könnyen.

Pedig a visszarendeződésben reménykedni legtöbbször értelmetlen és csak akadályoz a gyógyulásban. El kell gyászolnunk a kapcsolatot, de a teljes gyászfolyamat végére el is kell fogadnunk, hogy nincs visszaút és új kapcsolódásokat kell keresnünk.

Tehát nem elég a valóságban, legálisan, tényszerűen szakítanunk: érzelmileg is el kell végeznünk ezt a munkát. Ha nem akarunk a volt kapcsolatunk örök túszai maradni, nem spórolhatjuk meg ezt a leszakadást.