Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Miért sunnyognak annyit a férfiak?

Azt hiszem, a legtöbb társkereső nő be tudna számolni olyan élményekről, amelyeknek az volt a lényege, hogy 3-4 randi után úgy dobták, hogy észre se vette… Mármint nem azonnal vette észre, hanem csak lassan esett le a tantusz. Persze nem állítom, hogy a sunnyogás a férfiak kiváltsága, a ghosting-nak nevezett jelenséget nők is művelik, de azért alapvetően a férfiak sajátossága az, hogy nem akarják kimondani: vége, és köszönik, ők ebből nem kérnek többet.

Pontot tenni valaminek a végére macerás és konfliktusokkal teli dolog, márpedig a férfiak nagy része utálja a konfliktusokat – már, ha azokat nőkkel kell megvívni. Verekedésre mindig inkább kaphatók, mint egy kiadós veszekedésre egy nővel. A verekedés annyival egyszerűbb, hogy nem kell közben magyarázkodni, a gesztusok önmagukért beszélnek. Egy szakítás azonban fájdalmas és kínos magyarázkodással is járna, és ezt inkább megspórolják maguknak.

Állítólag a legtöbb férfi tudja már az első randi után, hogy a nő, akivel találkozott, érdekli-e hosszabb távon, úgymond lát-e benne perspektívát, vagy sem. De attól, hogy nem lát benne perspektívát, még lehet kedve további pár találkozóhoz, mert jól érzi magát, meg hátha el lehet jutni az ágyig. Ha ez sikerül, már megérte… De úgy a 3-4. randi környékén rájön a viszkető érzés, hogy le kéne lépni. Mert ebből úgyse lesz semmi, ő nem akar ettől a nőtől többet. És mivel ezt elmondani, leírni, füstjelekkel a nő tudomására hozni kínos és kényelmetlen, inkább szellemmé válik: nem jelentkezik, nem válaszol semmilyen üzenetre, vagy mondvacsinált betegségre, sok munkára, váratlan utazásra, internethiányra, a mobilja elvesztésére, vagy hasonlókra hivatkozik.

Az a ritkább, aki ír egy tisztességes levelet, miszerint elnézést kér, de ő most mégse folytatná… Sőt, még meg is indokolja, hogy miért nem… Lehet, hogy az indoklás teljesen abszurdnak fog tűnni, de nőként ilyenkor értékelni kéne (állítólag) már azt is, hogy egyáltalán vette a fáradságot magának és megfogalmazott valamit. Lehet, hogy csak féligazság, de tegyük a szívünkre a kezünket: nem biztos, hogy a teljes igazságot is tudni akarjuk.

A probléma ezzel az, hogy ha előtte jól bezsongatott az illető, akkor valami elképesztő fájdalmas megkapni, hogy mégse kellünk. Nem is csak azért, mert ez kudarc és fáj az egónknak, hanem azért, mert nem értjük, mit rontottunk el. Mert a nők nagy része ilyenkor elkezdi magában keresni a hibát: nem voltam elég tartózkodó, vagy nem voltam elég rámenős. Le kellett volna feküdnöm vele – nem kellett volna lefeküdnöm vele. Túl nyilvánvalóvá tettem, hogy tetszik – nem mutattam ki eléggé az érzelmeimet. És így tovább.

A nő ilyenkor megmakacsolja magát és magyarázatot követel. Telefonál, sms-ezik, e-mail-ezik, nem bírja elviselni, hogy ne búcsúzzanak el tőle tisztességesen. Miért nem néz a szemembe, miért nincs bátorsága felhívni, milyen genya dolog sms-ben szakítani, vagy mi ez a sunnyogás, hogy nem ír többet, nem hív, és mintha a föld nyelte volna el?

Ha a férfiak tudnák, min megyünk ilyenkor keresztül… De nem akarják tudni. Éppen ezért tűnnek el. És minél inkább követeljük a magyarázatot, annál többet veszítünk a méltóságunkból, bármilyen igazságtalan is ez… Ők nem a mi értékrendünk és szokásaink szerint működnek, nem úgy vesznek össze a barátaikkal, mint mi a barátnőinkkel, nem beszélnek meg mindent részletesen és nem vájkálnak szíves örömest egymás érzelmi életében…. (Persze mindig akadnak kivételek, de heteró férfiakra azért alapvetően nem jellemző, hogy szeretnének lelkizni.)

A dolog amúgy azért is igazságtalan (persze kit érdekel az igazságosság a szerelmi életben…), mert egy nő pattint le egy férfit, akkor nekik bezzeg van joguk ezt nem elfogadni… Az nem vesz el a méltóságukból, ha szerelmükkel üldöznek egy nőt és magyarázatot követelnek tőle. Ha ők szenvedik el ugyanazt, amit x alkalommal elkövettek, ugyanúgy nem értik és nem tudják könnyedén elfogadni, mint a nők. De persze azt hiszik, hogy az más… Pedig nem más.

Ráadásul a nők között azért jóval több az olyan, aki tisztességesen szakít, nem csak úgy eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Noha a netes társkeresés kifejezetten kedvez a szellemmé válásnak, egy nő általában arra törekszik, hogy ne bántsa meg azt, akihez közel került, hogy a másik ne utálja meg egészen, és megpróbálja tényleg elmagyarázni, hogy miért nem akarja folytatni. Én biztos több elbocsátó szép üzenetet írtam, mint amennyit kaptam… Igaz, hogy volt olyan, aki kifogástalan úriemberként reagált a dologra, én pedig reagáltam már nagyon rosszul is, de a reakció mikéntje ezért nagy mértékben függ az előző történésektől is.

Hiába tudjuk racionálisan, hogy nincs értelme kapálózni, jobb magyarázatot követelni, még egy randiért lobbizni, abban a felfokozott érzelmi állapotban, amelyben úgy érezzük, hogy szerelmesek vagyunk, olyan elvonási tüneteket produkál a szervezetünk, hogy nem tudunk csak vállat vonni és továbbmenni. Aki képes rá, az nem is volt felfokozott érzelmi állapotban.

A kérdés persze az, hogy miért nem tűnik el a perspektívát nem látó férfi rögtön az első randi után… Minek etetni a nőt, minek érzelmileg megkötni? Vagy jobb-e, ha egy férfi hosszabb távon is folytatja a kapcsolatot, akár hónapokig hitegetve a nőt, bár tudja, hogy csak addig tart ki mellette, amíg nem akad megfelelőbb jelölt?

Mindaddig, amíg nem láttam bele a férfiak dilemmáiba, elég intoleránsan viszonyultam ehhez az egészhez, de most már egy kicsit másképp értékelem: ha belegondolok, hogy én mit tennék egy férfi helyében, ha nem vagyok biztos abban, hogy egy nő igazán tetszik, de azért annyira mégis tetszik, hogy ráhajtsak, átérzem, hogy elég nehéz tisztességesnek maradni ebben az egészben.

Mert, ha a férfiak soha nem hajtanának rá senkire, aki nem tetszik nekik 100%-ig, akkor egyrészt önmagukat fosztanák meg egy csomó élménytől, tapasztalattól, másrészt a nők élete is merő sivárság lenne, flörtök és remények nélkül. Gondoljunk csak bele, a flörtkezdemények 95%-a nem vezet sehová, de attól még ott és akkor jó érzés, hogy megtörténtek. Ha nem lépnének le, mikor már nincs kedvük folytatni, az is átverés lenne, mert ki akar egy őt nem kívánó pasival maradni? Valójában arra vágyunk inkább, hogy az a pasi, akibe beleestünk, hasonlóképp imádjon minket. Ha pedig folytatják egy ideig, és fél év múlva lépnek le, akkor még fájdalmasabb az egész – na, de volt egy jó fél évünk.

Mindaddig, amíg nem találunk olyasvalakit, aki 100%-ig minket akar, és ezt viszonozni tudjuk, sajnos újra és újra lesznek rossz pillanataink, napjaink, heteink… De talán még mindig jobb, ha zajlik az életünk, és tapasztalatokat gyűjtünk, mint ha csak kívülállóként tekintünk minderre, attól rettegve, hogy megbántanak minket.

Azért egy elbocsátó szép üzenetet mindenki megérdemel.