Öt viselkedési mód, amellyel nem kellene megbékélnünk

Tökéletes kapcsolat nem létezik, bármennyire is szeretnénk, mindannyiunknak el kell viselnünk kisebb-nagyobb súrlódásokat, véleménykülönbségeket, tikkeket és mániákat, ahogy az idő telik, úgy válhatnak ezek a mániák egyre irritálóbbá... De melyek azok a viselkedési módok, amelyek valóban megmérghezhetnek egy kapcsolatot, és amelyeket nem érdemes a békesség kedvéért tolerálnunk, különben csak magunknak ártunk vele?


1. Krónikus megbízhatatlanság

Ha a partnerünknél soha nem lehet tudni, hogy megcsinálja-e, amit megígért, hogy ott lesz-e a megbeszélt helyen és időben, hogy számíthatunk-e rá fontos és kevésbé fontos dolgokban... Befizette a számlákat, ellenőriznem kell, vagy inkább rá sem bízok semmit, mert rosszabb az idegeskedés, mint ha én magam intézek el mindent?

A megbízhatatlanság akkor válik igazán súlyossá, ha már gyerek is született, mert vele kapcsolatban létfontosságú, hogy tudjuk, mikor ki megy érte, képes-e felelősségteljesen vigyázni rá az, akire rábízzuk... Lehet, hogy vannak olyan pillanatok, amelyekben a bohém viselkedés üdítő, de egy hosszabb távú kapcsolatban inkább kétségbeejtő.


2. Eltérő humorérzék - vagyis: "Csak vicceltem"

A csipkelődés egy dolog, a durva tréfák, viccek, kifigurázás teljesen más lapra tartozik. Még férfiak között sem olyan egyértelmű, hogy minden ostoba, infantilis ugratást simán lenyelnek, és nem sérülnek, ha alpári módon szólnak hozzájuk... De mikor egy férfi egy nővel bánik úgy, mint a kollégiumi haverjaival, akkor annak nagyon rossz eredménye lehet.

Bántó humora persze nőknek is lehet, bár hogy ez mennyire nevezhető humornak, arról lehet vitatkozni. A hozzánk közel állók rendszeres kigúnyolása, megalázása, pellengérre állítása nagyon romboló, bármelyik nembéli partnertől érkezik is. Ha az illető megsértődik, elsírja magát, felháborodik, akkor meg simán ráfoghatjuk, hogy nincs humorérzéke, túlérzékeny, mimóza, porcelánból van...

Ha szeretünk valakit, akkor nem bántjuk: elég hamar kiderül, hogy a partnerünk számára hol a határ, és meddig találja még viccesnek az ugratást. Ha valaki ezeket a határokat semmibe veszi, az nem szeret: ne maradjunk vele.


3. Mindig az övé az utolsó szó

Lehet, hogy szeretünk vitatkozni, érvelni, de ha a partnerünk nem nyugszik addig, amíg nem mindenben neki lesz igaza, sőt, elviselhetetlenné válik, ha ellentmondunk neki, akkor komoly problémával állunk szemben. Egy szeretetteljes kapcsolatban mindig van annyi lazaság, hogy meghallgassuk a másik véleményét, és alkalomadtán abbahagyjuk a vitatkozást, például, mert nem vezet sehová, az álláspontok nem mozdulnak semmilyen irányba... Akkor egyezzünk ki döntetlenben, de semmiképp ne csináljunk presztízskérdést abból, hogy nekünk legyen igazunk minden kicsiségben.

Aki mindenáron győzni akar minden kérdésben, aki képtelen beadni a derekát még akkor is, ha nyilvánvaló a tévedése (mert tényekkel bizonyítható, hogy rosszul gondolta), annak már nem a vitáról, hanem a hatalomról szól az egész. Előbb-utóbb eljut odáig, hogy csak az számít igaznak, amit ő mond, és elvárja, hogy ezt a családban mindenki szó nélkül el is fogadja. Ki szeretne ilyen kapcsolatban élni?


4. Nem veszi figyelembe az érzéseinket / lelki beteg és nem akar meggyógyulni

Ahogy a 2. pontnál, a humorérzéknél utaltunk rá, az érzékenységünk különböző, és a jó kapcsolat ismérve, hogy a partnerek kíváncsiak egymás érzéseire, meghallgatják a másik problémáit, és azokra empatikusan reagálnak. Persze lehetnek olyan érzelemkitöréseink, amelyek már kezelhetetlenek a partner számára, épp ezért érdemes még a feszültség felgyülemlése előtt tisztázni a helyzetet.

Ne bagatellizáljuk egymás érzéseit és ne szégyenítsük meg a partnerünket, ha úgy gondoljuk, hogy túlreagál dolgokat. Ha viszont az elvárásai számunkra kezelhetetlenek (mondjuk társfüggő, extrém szorongó), akkor keressünk professzionális segítséget. Amennyiben ezt elutasítja, és megtehetjük, inkább szakítsuk meg a kapcsolatot, mert az sem várható el tőlünk, hogy egy olyan beteg embert ápoljunk, aki nem hajlandó kezeltetni magát. (Persze sokan mégis megteszik, főleg, ha már gyerekek is vannak, vagy a neurotikus partner öngyilkossággal fenyegetőzik...)


5. Állandóan azt számolgatja, hogy többet tett-e értünk, mint mi érte

Nincs azzal semmi baj, ha közös teherviselést szeretnénk, sőt, ez nagyon is pozitív törekvés. Rengeteg kapcsolatot mérgez meg az, ha az egyik fél úgy érzi, hogy ő sokkal többet tesz a közösbe, mint a másik (van, amikor ez az érzés jogos, máskor nem annyira). Érdemes erről időről időre beszélgetni, ha nem vagyunk elégedettek a munkamegosztással.

De ha patikamérlegen mérjük, hogy ki mennyit teljesít, ki miből mennyit használ és nincs bennünk semmi nagylelkűség, az rossz irányba visz. A párkapcsolat elvileg szeretetkapcsolat, és a szeretet adakozó. Nem méricskél, hanem ad, amikor szükség van rá. Persze ezzel az adakozással vissza is lehet élni: ha azt tapasztaljuk, hogy a partnerünk kihasználja, hogy mi szeretünk adni, ő viszont nem viszonozza, akkor egy idő után vége lesz az idillnek.

Ha igazán szeretjük egymást, akkor legfeljebb az a probléma adódhat, hogy más a szeretetnyelvünk, és amit a partnerünk legfontosabbnak tart, az nekünk mellékes, míg amit mi tartunk fontosnak, az számára nem érdekes annyira. Ha megbeszéljük, hogy minek örülnénk igazán, akkor könnyebb megteremteni az egyensúlyi helyzetet.