Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Van-e értelme a 3 másodperces szabálynak?

Ha férfiként ismerkedni kívánunk, különféle lehetőségek közül választhatjuk ki a számunkra megfelelő hódítási formát. Egyesek online társkeresőznek, mások szociális körökbe járva várják, hogy leszólítsák őket, még olyanok is akadnak, akik a párkeresés elsőre kockázatosabbnak tűnő válfajait kísérlik meg művelni, és ők maguk próbálnak addig még számukra idegen nőket megközelíteni.

Észrevettem, hogy bizonyos férfiak, még azok is, akik egyébként megfelelő intelligenciával, önértékeléssel és életstílussal rendelkeznek, rettegnek azoktól a szituációktól, amikor éles helyzetben, mindenféle rásegítés (pl. alkohol) nélkül kellene nekik improvizálni valamilyen frappáns megszólító dumát és ezzel levenniük a kiszemelt hölgyeket a lábukról. Tehát, az ismerkedésnek az a szakasza okozza számukra a legnagyobb problémát, ami a „meglátom a csajtól az odamegyek hozzá és elmondom, hogy mit akarok tőle-ig” tart.

A félelmek igen változatosak lehetnek, leggyakrabban a megszégyenüléstől, a kudarctól és az elutasítástól tartanak, azok, akik kerülik az efféle próbálkozásokat. Pedig óriási „vadászterületet” jelenthetnek azok a helyzetek (pl. utcán vagy plázában nappali körülmények között), amiknek az előnyei közé sorolható, hogy például: nincs konkurencia (akivel megküzdve, meg kell tartanunk a nő figyelmét) és a kezdeményezés általában meglepő jellege miatt nem kell óriási bűvészmutatványokat sem előadnunk. Elég, ha magabiztosak vagyunk és van egy elképzelésünk arról, hogy az első 2-3 mondatunk, kérdésünk mi lesz, ami által szerezhetünk némi biztonságérzetet, ami átsegít bennünket a „nehezebb” perióduson.

Természetesen itt is el lehet bukni, de a leghatalmasabb visszatartó erő mégis a félelem, ami azáltal fokozódik egyre jobban valakiben, minél több időt pocsékol el azon agyalva, hogy érdemes-e belevágnia a hódításba. Valahol érthető, hogy az evolúciós logika ebben az esetben visszafele sül el: minél hosszabb időt töltünk mérlegeléssel, annál inkább lehet az az érzetünk, hogy az elérni kívánt cél előtt „veszélyek” leselkednek ránk. Sokféle módon levezethetjük, hogy milyen ősi mechanizmusból táplálkozik ez a gátlás (pl. problémás lehetett egy törzsben „beégni” egy nőnél és ezzel a többi lehetséges alany előtt is státuszt veszíteni, vagy a bepróbálkozás egy idegen közösség valamely nőtagjánál kivívhatta a csoport agresszióját, stb.), most mégis a megoldásra helyezném a hangsúlyt.

Egy hatékony megközelítés alapvetően a pszichológiában ismert „viselkedésterápiához” hasonlító technikákat dolgozott ki. Az egyik ilyen technika szerint, ha meglátjuk azt a nőt, akit szeretnénk megszólítani, ne hagyjunk túl sok időt magunknak az esetleges „kifogások” előállítására, hanem maximum három másodpercen belül kezdjünk bele a manőverbe. Hozzá kell tennem, az ötletet önmagában hatékonynak tartom, de meggyőződésem, hogy igazán akkor leszünk eredményesek, ha (pl. az autóvezetéshez hasonlóan), a beszélgetés elindításának több részelemét begyakoroljuk, és ezekben segítünk magunknak különböző tudatos eszközökkel (nagyon lényeges, hogy ez nem hiteltelenség, hiszen a célunk nem a másik megvezetése, hanem a gátlásunk leküzdése annak érdekében, hogy el tudjuk indítani az eszmecserét).

  

Álljon itt most még néhány a 3 másodperces szabályhoz hasonló példa (a sor természetesen nem véges, használjuk a kreativitásunkat abban, hogyan segíthetünk önmagunkon):

  1. Döntsük el, hogy akarunk-e ilyen szituációkban ismerkedni, ne hagyatkozzunk a véletlenre, mert a, „ha úgy alakul, hogy látok valaki olyat, aki megfog, majd odamegyek hozzá”, nem elég erős motiváció és úgysem fogunk csinálni semmit. Sétálunk az utcán, szembe jön velünk egy csinos hölgyike és elhessegetjük a gondolatot, majd az önvád helyett feloldjuk önmagunkat: majd legközelebb, most amúgy is fáradt vagyok. Hozzunk döntést arról, hogy kipróbáljuk-e ezt a módszert, vagy nem. 
  1. Legyen egy konkrét elvárásunk a teljesítményünket illetően, amit elérve, megjutalmazzuk magunkat („pl. ha adódik legalább naponta három olyan szituáció, amiben van lehetőségem megszólítani egy szimpatikus nőt, akkor élni fogok vele, többet viszont nem várok el magamtól”). Ha az elvárás nincs pontosan meghatározva, akkor állandóan találhatunk valami okot az önvádra és az elégedetlenkedésre, ami letöri a motivációnkat, ahelyett, hogy előre vinne bennünket). 
  1. Ha úgy döntöttünk, belevágunk, akkor a „potenciális alany” felbukkanása után ne gondolkozzunk sokáig, maximum néhány (a 3 valóban optimális) másodpercen belül kezdjük el a „megközelítést. 
  1. Mivel nagy valószínűséggel stresszállapotba fogunk kerülni, ne ott találjuk ki, hogy mit akarunk mondani, legyen legalább 2-3 mondatunk fejben, amit akár előre be is gyakorolhatunk otthon, hogy (mint az általános iskolai memoriternél), itt is képesek legyünk azt összefüggően előadni, valamint 2-3 kérdésünk, amivel folytatni is tudjuk a beszélgetést. Meglepő tapasztalatom volt, hogy még egy online társkeresőnél a „Szia! Szimpatikusnak tűntél” típusú kezdőlevelek semmit nem értek, élőben elég hatásosan működtek (valószínűleg azért, mert itt a bátorságot jobban díjazzák a hölgyek, nem beszélve arról, hogy a kongruencia a valódi vonzalomkeltő elem, nem pedig a szavak önmagukban). Válasszunk a személyiségünkhöz illő 2-3 mondatos „kezdést”, ami egyértelműsíti a szándékunkat (hogy nem kunyerálni, vagy üzletet kötni mentünk oda). Az ilyen „direkt” megszólítás azért bír nagyon nagy személyiségfejlesztő erővel, mert a viselkedésterápiában használt „ingerelárasztásra” hasonlít: nemcsak kóstolgatjuk a félelmetes szituációt, hanem egy az egyben kitesszük magunkat neki. 
  1. Ne felejtsük el azt se, hogy ez nemcsak nekünk okozhat stresszt, hanem annak is, akihez odamentünk. Hogyan fogjuk megnyugtatni? Empátiával? Humorral? Készüljünk fel erre az eshetőségre is. 
  1. Kis célokat tűzzünk ki. Érjük először el azt, hogy képesek legyünk legalább 2-3 percig fenntartani az eszmecserét, ha ez sikerült, utána emeljük a tétet.  
  1. Legyen egy kilépő mondatunk is. Ha szorult helyzetbe kerülünk, ami annyira kínosnak tűnik, hogy szinte pánikszerűen menekülnénk belőle, tudjuk, hogy mit fogunk ilyen esetben elsütni, pl.: „örülök, hogy megismertelek”. 
  1. Legyenek konkrét sablonjaink a kínos csend feloldására (a férfiaknak általában ez az egyik legerősebb blokkjuk): pl. „Most olyan ideges vagyok, hogy semmi értelmes nem jut eszembe, következzenek a sablonkérdések” (és öniróniát gyakorolva még egy listát is előhúzhatunk a zsebünkből). Ha a másiknak van humorérzéke, akkor az „összenevetés” képes feloldani azt a feszültséget, amit a „beszédkényszer” okoz, és máris lehet egy témánk, amin jókat derülve, megteremthetjük az ismerkedés kellemes atmoszféráját. Vagy pimaszabbaknak: „Most lefagytam, udvarolj nekem te egy kicsit”. (stb. a példák száma végtelen)

 

Ez csupán néhány alapelv, aminek célja nem a vérprofi szociális készségek elsajátítása, hanem elsősorban az, hogy fokozatosan kialakuljon bennünk egy tudat, hogy rendelkezünk kontrollal az ilyen helyzetek felett, ami csökkentheti bennünk a szorongást és elősegítheti a valódi párbeszédek kialakulását. Talán még sosem gondoltunk rá, de ezek az apró eszközök óriási segítséget nyújthatnak nekünk a kezdő lépések megtételéhez. Ilyen módon leküzdhető az a gátlás is, aminek köszönhetően rengeteg sikerélményt szalaszthatunk el a párkeresés kihívásai során.

 

Forrás:

www.randidoctor.hu