Kik azok a "magas fenntartású lányok"?

Az utóbbi időben jelent meg ez furcsa, magyartalan szóösszetétel: magas fenntartású lányok. Először nem is érti az ember, milyen fenntartásról van itt szó, aztán kezd derengeni, főleg, ha megkapjuk az angol kifejezést hozzá, amelyből tükörfordították: high maintenance girls. Ez alapján – legalábbis én – afféle luxuskategóriájú barátnőkre asszociáltam, akiknek nercbundát kell venni és akiket sportkocsival kell furikázni, körülbelül, mint ahogy ezt Robert de Niro teszi Sharon Stone-nal a Casino című filmben.

Valóban találtam is efféle meghatározást, de a jelek szerint a fogalmat megbélyegző jelleggel másokra is kiterjesztették. A fiatalok körében, főleg angolszász nyelvterületen gyakorlatilag bárkit be lehet sorolni ebbe a kategóriába, aki nem maga fizeti a kávéját és a mozijegyét egy randin, vagy bármilyen elvárásai vannak, legyenek azok anyagiak, szellemiek vagy lelkiek. Az alapfogalom tehát kezd átalakulni és bizonyos körökben a lányok már rettegnek, hogy azért szakítanak velük, mert luxusnőnek bizonyulnak – a szó negatív értelmében. Vagyis igyekeznek már az ismerkedés elején biztosítani a fiúkat, hogy őket felesleges meghívni, tudnak ők fizetni maguk is mindenért.

De mi vezetett el idáig? A kérdés elsősorban azzal függhet össze, hogy a szexhez – a nem fizetős, szabad szexhez – ma könnyebb hozzájutni, mint valaha, legalábbis erről szól a fáma. A lányok, csak, hogy legyen partnerük egyáltalán, nem engedhetik meg maguknak, hogy udvaroltassanak, húzódozzanak. Talán ők maguk is ugyanúgy kívánják az erotikát, nem kell már illendőségből úgy tenniük, mintha nem lenne hozzá kedvük. Vagy csak arról van szó, hogy ma már nem az a ciki, ha a lány hamar elveszti a szüzességét, hanem az, ha nem? Hogy az, akinek nincs senkije, megbélyegzettnek érzi magát?

Tizenéveseknél még érthető, hogy a fiúknak sincs több pénzük, mint a lányoknak, a szülők vagy ellátják őket zsebpénzzel, vagy nem, de huszonéves korban valamennyi saját jövedelme van az embernek. Persze, amennyiben azzal a gyakorlattal kezdi, hogy ki-ki fizesse a saját fogyasztását, ha együtt lógnak, akkor miért is változtatna rajta később? Tapasztalataim szerint a mai harmincas korosztályban még inkább elsősorban jellemző, hogy a férfi ragaszkodik a meghíváshoz, vagyis valami megváltozott. De mi? És mitől? És miért baj ez? Baj egyáltalán?

A fiúk örülhetnek az új rendszernek, hiszen nem kell költeniük és nyeregben érezhetik magukat anélkül, hogy a kisujjukat mozdítanák. Ha a tendencia az, hogy a lányok futnak a fiúk után, akkor valóban logikátlan a fiúktól várni anyagi vagy bármilyen más áldozatot. Hiszen a párkapcsolatok első fázisában a kereslet-kínálat farkastörvényei uralkodnak. Ha nagy a kereslet és kicsi a kínálat, nyilván a vevőnek kell licitálnia. Ha a szex már nincs körülbástyázva tabukkal és a női egyenjogúság nevében a lányok is szabadon felvállalják, hogy szeretik a testiséget, nincs már eszköz a kezükben, amellyel értékessé tehetnék magukat annyira, hogy bárkinek küzdenie kelljen értük. (Mindig lesznek persze kivételesen szép vagy nagyra értékelt példányok, akikért összekapják magukat a srácok.)

A korábbi randizási szokások alapja az volt, hogy a lányokat kemény munkával, meggyőzéssel, időt és pénzt, de legalább törődést és intelligenciát (vagy testi erőt vagy akármit, ami a nők számára vonzónak tűnt) nem kímélve juthattak el a fiúk a célig, az első és további szexuális tapasztalatokig. Mivel, amibe sok energiát fektet az ember, azt értékeli, és nem dobja ki olyan könnyen, mint egy ajándékba kapott játékot (valamint a váltás se volt annyira egyszerű, hiszen szinte minden lányt erőfeszítéssel lehetett csak rávenni a szexre), az együttjárás viszonylag stabilan működött – és itt még szerelemről szó sincs. (A könnyen kapható lányoknak is megvolt a maguk helye rendszerben, de mivel őket gyakorlatilag mindkét nem megbélyegezte, nem volt nagyon nyerő az ő táborukba tartozni. A prostitúció pedig fizetős, vagyis nem fenyegette a fennálló egyensúlyt.)

Abban a pillanatban azonban, hogy a szexért nem kell megdolgozni, mert a másik fél is ugyanúgy törekszik rá, mint az eddig szexmániákusnak nevezett hímek, elvész a nehezen megszerezhetőség nimbusza, márpedig amihez könnyen is hozzájutunk, azért nem fogunk megküzdeni. Ha a lányok kritikus tömege már viszonylag egyszerűen megadja magát, mitöbb, ő kezdeményez, és a fiúk válogathatnak, akkor az ósdi szokásjogon kívül semmi más nem indokolja, hogy a fiúk fizessék a kávékat, hogy ajándékot vegyenek, hogy egyáltalán arra figyeljenek, hogy rendesen kommunikálnak-e, vagy csak, amikor nekik tetszik. Mi más marad a lányoknak, mint elfogadni ezt, és valósággal versengeni egy-egy normálisabb fiúért, aki személyiségéből fakadóan törődik a másik emberrel, és nem piaci alapon gondolja a párkapcsolatot?

Mit hoznak fel az új szokások ellenzői? Elsősorban a nők, de sok érettebb pasi is? Mért nem jó ez az új rendszer úgy, ahogy van? Miért nem válunk jókedvvel egyenjogúakká?

A leggyengébb érv szerintem, hogy régen (mikor régen?) bezzeg a férfiak mennyire becsülték a nőket és mennyire megküzdöttek értük. Ugyanis szó sincs arról, hogy korábban mindig olyan nagy tisztelet övezte volna a női nemet, hiába az a néhány romantikus klisé, amit szokás emlegetni. Egyetlen történelmi korban sem volt általános az úgynevezett lovagiasság, akármit is értünk alatta, ha a valódi középkori lovagokra gondolunk, azok legalább annyira híresek erőszakos magatartásukról, mint bármely más, apajogú társadalom fegyveresei, noha a lovagi kultúra nagyban hozzájárult egy társadalmi réteg néminemű civilizálásához. De az úriemberség, a gentleman-like viselkedés se arról szólt, hogy a férfi teljes emberként tisztelte a nőt. Tisztelet mindig csak bizonyos társadalmi rétegeket és bizonyos státuszú nőket illetett meg (őket is csak addig, amíg szigorúan tartották magukat a normákhoz), míg mások nem részesülhettek belőle. Fontos, hogy ezt ne felejtsük el, mikor a múltat kozmetikázzuk.

A másik érv, hogy ez szimplán bunkóság. Apáinktól úgy tudjuk, hogy a hölgyet sose hagyjuk fizetni, mert leég a pofánkról a bőr és a pincér is megvetően fog ránk nézni (még mindig a férfi elé teszi le a számlát fizetéskor). Persze a szokások nem örök érvényűek…

Ugyancsak sokat hangoztatott érv, hogy a férfi legyen férfi, legyen ő a kezdeményező, az erős, a nagyvonalú. Hiszen aki fizet, az ugyan veszít némi pénzt, de némileg fölénybe is kerül, és ez jogot ad neki arra, hogy irányítson. Akármennyire is dívik az egyenjogúság, a nő akkor érzi nőnek magát, ha egy kicsit kiengedhet, és nem kell mindenben döntenie. Vagyis kellenek a jogok, de kellenek az illúziók is. A nők kivívtak maguknak egy csomó jogot és ez nagyszerű: tanulhatnak, dolgozhatnak, szavazhatnak, felvállalhatják a saját vágyaikat, dönthetnek a saját testükről, de ettől még nőnek akarják érezni magukat, és igazán egy erős férfi mellett lehetnek nők. Na, de hol vannak az erős férfiak?

Ha „mindenki egyenlő”, kicsit elvész a játék öröme is. Ha nincs vadász és vad, akkor nincs az egész párkeresésnek dinamikája. Lehet, hogy unalmassá és lapossá válik… Ugyanakkor a jó párkapcsolat alapja a másik örömének keresése, az adni tudás. Akiből ez hiányzik, még arra sem alkalmas, hogy baráti kapcsolatot ápoljon valakivel. Ne filléreskedjünk, de ne is követelőzzünk, apró örömöket mindkét fél szerezhet a másiknak, a túlzott egyensúlyra törekvés kényszeres… És még lehetne sorolni az érveket mindkét oldalon.

Nektek mi a véleményetek a kérdésről? Vajon milyen a magas fenntartású nő, mit lehet elvárni egy férfitól, és számít-e, ki fizeti a kávét meg a mozijegyet?