Hello popover Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet... Lorem ipsum dolor sit amet...

* common.systemMessage *

Rendben

Mégsem

Van-e esélyed a boldogságra, ha csúnya vagy? jún02

Címkék

Kapcsolódó bejegyzések

Oszd meg!

Twitter   Facebook

Van-e esélyed a boldogságra, ha csúnya vagy?

Csúnya vagy? Annak érzed magad? Biztosan tudod, hogy előnytelen a külsőd, vagy csak nem látod magad reálisan? Esetleg a családodban csúnyának számítasz, de az átlaghoz képest nem vagy kirívó? Egyáltalán honnan tudjuk magunkról, tényleg pocsék-e a külsőnk vagy csak annak érezzük? És hogy ez örökké így lesz-e, vagy csak átmeneti? 

Különösen kamaszkorban érzi magát sok ember extrém csúnyának. Egyrészt folyamatosan változik a testünk, másrészt még nem vérteztük fel magunkat a külvilág gonoszságai ellen, harmadrészt hirtelen borzasztó fontos lesz a külsőnk, mert ezen múlik a közösségben elfoglalt helyünk, esélyünk a partnertalálásra, a megdicsőülésre vagy megaláztatásra... Az igazán jó külsejű kamasz ritka: a pattanások, a kialakulatlan vonások, az őrült divat szerinti öltözködés és hajviselet, az extrém soványság vagy a túlsúly, de legfőképpen az önbizalomhiány rettenetessé teszi ezt az időszakot. 

A kamaszkor elmúltával legtöbbünk azért megnyugszik, és megállapíthatja, hogy nem is olyan vészes a külseje. De azért bőven akadnak olyanok is, akik bizony csúnyák maradnak. Vagy már kisgyerekként se voltak szépek, vagy a felnőtté válás során lettek előnytelen külsejűek... 

Ne kerteljünk, csúnya emberek léteznek, de korántsem mindegy, hogy milyen mértékben csúnyák, mit kezdenek ezzel az adottsággal, tudnak-e rajta változtatni (illetve akarnak-e), és hisznek-e abban, hogy ugyanolyan teljes életet élhetnek, mint a szebbek. 

Ha megállapítottuk önmagunkról, hogy nem vagyunk kifejezetten szépek (na jó, kifejezetten előnytelen külsőt dobott a gép), akkor kétségbe is eshetünk (ez aligha vezet bárhová), vagy választhatjuk azt, hogy megtanulunk együtt élni az adottságainkkal. 

Fontos átgondolni, vajon milyen mértékben áll hatalmunkban változtatni önmagunkon. Az arcvonásainkat nehezen tehetjük szebbé (ehhez nagyon sok pénz kell), de javíthatunk a bőrünk állapotán, foglalkozhatunk a hajunkkal, férfiak kipróbálhatnak olyan arcszőrzetet, amely bizonyos előnytelen tulajdonságaikat kendőzi, a nők számára rengeteg kozmetikum és praktika áll rendelkezésre. Sok ember azért csúnya, mert elhanyagolt, rosszul öltözött, lompos... Vagy éppen a drog, az alkohol, a foghigiénia elhanyagolása okozza az elrettentő külsőt. 

De tegyük fel, hogy mindent megtettünk a helyzet javításáért, használjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket és még mindig csúnyák vagyunk: akkor meg kell tanulnunk együtt élni ezzel. Az elfogadás alapvető ahhoz, hogy továbblépjünk. Ebben talán az is segít, ha tudjuk, hogy sokszor a vonzó emberek csúnyábbnak érzik magukat, mint az igazi csúnyák, mert annyira torzít a látásmódjuk. Olyan magasra teszik a lécet, hogy örökké boldogtalanok, amiért nem sikerül tökéletesebbnek lenniük. 

Olyan ez, mint a nádszálkarcsú nők esete, akik állandóan folyókúráznak, mert szerintük az ember sosem lehet elég karcsú... És kövérebbnek érzik magukat, mint egy életvidám duci lány, aki elfogadta önmagát. Az örök fogyókúrázók közben észre sem veszik, hogy már előnytelen módon beesett az arcuk, és 10 kilóval nehezebben egészségesebbnek tűntek. 

A nem túl vonzó külső az élet minden területén jelenthet hátrányt, de tagadhatatlan, hogy a párválasztásban a legproblémásabb. Itt viszont nagy különbség érzékelhető nők és férfiak között. Mint tudjuk, a férfiak nyugodtan lehetnek akár csúnyák is, ha társadalmi státuszuk kielégítő. Nem várja el tőlük senki, hogy remekül nézzenek ki. A nők sokkal nagyobb hátránnyal indulnak. Mivel az ő hagyományos tőkéjük a szépségben (és valamennyire a fiatalságban) rejlik, sokkal nehezebb nőként együtt élni a csúnyasággal, mint férfiként. 

De önmagában az, hogy valaki nem kifejezetten szép, egyáltalán nem akadálya a boldogságnak. Különben nem lenne annyi előnytelen külsejű férj és feleség. Na jó, attól, hogy valaki házasságot kötött, még nem lesz boldog. De az tény, hogy rengeteg nem szép embernek megadatik, hogy megtalálja a párját és elégedetten él vele. A filmek logikájával ellentétben a nagy szerelem se csak a nagyon szépek számára elérhető álom. 

Ha olyan partnerekkel randizunk, akik a mi súlycsoportunkban vannak (külső és minden egyéb tekintetében), akkor nagyobb az esélyünk arra, hogy megtaláljuk, akit keresünk, mint ha annak ellenére, hogy mi nem vagyunk jó külsejűek, igenis ragaszkodunk a legcsinosabb jelöltekhez. Még ha ideig-óráig képesek is vagyunk meggyőzni a másikat, vagy kompenzálni valamivel (vagyonnal, társadalmi státusszal vagy szimpla rámenősséggel), ettől tartós boldogságot nem remélhetünk. 

Vagyis akkor járunk a legjobban, ha kevésbé mutatós partnert választunk: így nem kell aggódnunk, hogy majd elhalásszák az orrunk elől, hogy nem őszintén vonzódik hozzánk... Minél szebb valaki, annál  nagyobb hangsúlyt fektet a külsőségekre, vagyis annál kevésbé fog neki egy csúnya ember megfelelni. Persze léteznek kivételek. Vannak olyan csúnya férfiak, akik olyan sármosak, hogy a legszebb nők vonzalmát is felkeltik, de azért nem ez az átlag. Az pedig kifejezetten visszataszító, mikor előnytelen külsejű pasik kritizálják a nők testét, mintha joguk lenne fumigálni. 

Szerencsére az emberek többségének egy roppant előnyös tulajdonsága: ha megszeretnek valakit, elkezdik szépnek látni. Vagyis a szeretetreméltóság igen sokat javíthat a külsőnkön, ha nem is abszolút mértékben, de azoknak a szemében, akik részrehajlóan néznek bennünket. A szerelem pedig a csúnya embert is megszépíti.