A párkapcsolatra érett személyiség (1. rész)

Az emberek többsége azt gondolja, hogy a boldog párkapcsolathoz az szükséges, hogy megtalálják az Igazit, akivel képesek harmonikusan élni. Ehhez nem kell más, csak a jószerencse, az Univerzum és a Jóisten áldása, aki majd az utadba sodorja a megfelelő partnert. Neked csak jókor kell lenni jó helyen, és egy csapásra meg is van oldva az életed. Ennyi. Vagy mégsem? A dolog nem ennyire egyszerű.

Valójában a boldog párkapcsolat kulcsa inkább az, hogy elég érett személyiség vagyok-e ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolatot alakítsak ki valakivel. Vagyis nem az a lényeg, hogy megtalálom-e az Igazit, hanem hogy én magam képes vagyok-e Igazivá válni.

Az Igazivá váláshoz szerencsés esetben nem kell más, mint egy érzelmileg intelligens szülőpár, aki fejleszti gyermeke érzelmi intelligenciáját, és jó példával jár elöl a saját párkapcsolatában. Sajnos a legtöbb esetben nem ilyen szülők mellett nevelkedünk, és az érzelmi érettségünk kialakításán nekünk magunknak kell munkálkodnunk. A feladat végrehajtása nem lehetetlen, de rendszerint sok erőfeszítést és munkát igényel, hogy az alábbi feltételeknek megfeleljünk. Terápiában, mentálhigiénés szakemberrel végzett munkával lehet közelíteni az ideális célhoz.

Valósághű észlelés

Ahhoz, hogy boldog párkapcsolatot alakítsunk ki, fontos, hogy önmagunkat és a környezetünket is reálisan észleljük. Vagyis ne merüljünk el az álomvilágunkban, ne lássunk szerelmet ott, ahol csak baráti érdeklődés van, és merjük felismerni a vonzalmat, amikor az tényleg felénk irányul. Nagyon lényeges, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a valóságot a képzeletünkben létező álomvilágtól. Sokan látnak közeledést, szerelmet, vonzalmat ott, ahol a másik nem férfiként vagy nőként, hanem csak emberként, barátként közeledik feléjük.

De ugyanilyen fontos az is, hogy az önmagunkról alkotott képünk szinkronban legyen a környezetünk rólunk kialakított véleményével: vagyis ne legyen sokkal rosszabb véleményünk önmagunkról, mint a környezetünknek. De sokkal jobb sem. Néha nem árt dühöngés nélkül meghallani, amit mások mondanak rólunk, és elgondolkodni azon, mennyire passzol ez a magunkról belül kialakított képhez. Ha nagy az eltérés, azon érdemes elgondolkodni. Ne csak egy ember véleményét hallgasd meg, és ne csak annak a véleményét, aki évek óta szid, bánt, elfogadhatatlannak tart! Kérdezd meg azokat a barátaidat, akik tényleg szeretnek és ismernek téged!

Az is fontos, hogy önmagunkról ne egy jó-rossz skála mentén ítélkezzünk. A reális önértékelés része, hogy a saját tulajdonságainkat minősítés nélkül, tényként kezeljük. Az érett személyiség magabiztossága stabilan erős, szélsőségektől mentes.

Önbecsülés

Ha képesek vagyunk reálisan megítélni magunkat, akkor már nem járunk messze a pozitív önbecsüléstől. Aki képes arra, hogy önmagát elfogadja, szeresse, figyeljen önmaga szükségleteire és azok kielégítésére, az békében fog élni önmagával és másokkal is. Ha valaki nem érez szeretetet, megbecsülést önmaga iránt, az mások szeretetére is alkalmatlannak fogja magát tartani, és rendre olyan partnereket fog választani, akik ezt az önmagáról alkotott negatív képet folyamatosan megerősítik. Vagyis romboló, mérgező párkapcsolatban fog élni.

Van itt még egy fontos következmény: aki önmagát nem becsüli, nem fogja becsülni, tisztelni a másikat sem, és folyamatos kritikájával szétrombolja a legjobban induló párkapcsolatot is. Lehet, hogy nem azonnal, de hónapok, évek alatt biztosan. Szélsőséges esetben nem is fog párt találni, mert senki nem lesz elég jó számára.

Önkritika és humor

Reális önismeret, önbecsülés kézen fogva hozza magával az önkritikát és a humort. Aki becsüli magát, az önmaga tökéletlenségét természetesnek tekinti, ezért a tévedéseit, hibáit képes humor tárgyává tenni – anélkül, hogy közben megszűnne szeretni, becsülni önmagát. Soha nem fogom elfelejteni azt a duci ismerősömet, aki – amikor felhívták a figyelmét arra, hogy nagy a hasa -, így válaszolt: „Aha. Ha tudnád, hogy mennyi munkámba került, míg ekkora lett!”.  És szívből jövően kacagott hozzá.

Az önkritikával rendelkező ember nagyobb érzelmi vihar nélkül kibírja, ha kritizálják, hiszen ez számára fontos visszajelzés, amit képes fontolóra venni, átgondolni. Ugye, nem kell részleteznem, hogy ez mennyire fontos egy párkapcsolatban?

Emberi kapcsolataiban elfogadó

Aki megfelelő önbecsüléssel, önkritikával rendelkezik, az képes arra is, hogy elfogadja: az emberek eltérő módon gondolkodnak, viselkednek. Vagyis kevés olyan ember van, aki mindenről pontosan ugyanúgy gondolkodik, mint én, és mindig éppen azt akarja, amit én. Ideális esetben képes vagyok elfogadni a másik másságát: a másfajta véleményét, vágyait, szükségleteit, érzéseit. Ez nem mindig könnyű, és néha tényleg nehéz egyeztetni a céljainkat, de érdemes rá törekedni, mert ha ezt nem tesszük, ismét a társkeresési társasjáték start mezőjén fogjuk találni magunkat.

Az érzelmileg érett ember érti azt is, hogy az elfogadás nem jelenti azt, hogy egyetért a párja véleményével vagy cselekedeteivel. Mindössze annyit jelent, hogy az adott helyzetben kerüli a minősítést, nem ítéli el a másik embert, a párjától nem várja el a változást, és nem tesz kísérletet arra, hogy megpróbálja meggyőzni a maga igazáról.

Klasszikus párkapcsolati konfliktushelyzet szokott lenni, amikor jön haza a feleség, és puffogva, dühöngve panaszkodni kezd az egyik kollégájára vagy a főnökére. A férj már ezredszer hallja a sztorit, és egyáltalán nem ért egyet a felesége panaszáradatával, sőt, a kollégának ad igazat. Egy érzelmileg érett férfi ilyenkor befogja a száját, és csak meghallgatja a feleségét, és még véletlenül sem mondja el a véleményét, amíg a párja dühöng. Mert ezzel csak olajat önt a tűzre, ugyanis az asszony azt fogja megélni, hogy a párja nem áll mellé, nem áll ki mellette, sőt ellene fordul. És hiába van objektíven igaza a férfinek, jogos lesz a nő érzelmi megélése is, a férjnek pedig nem érdemes csodálkoznia azon, hogy most miért haragszik még rá is az asszony.

Optimális esetben egy érzelmileg érett férfi képes együttérzően meghallgatni a párját, visszajelezni neki, hogy látja, dühös, csalódott, frusztrál, megalázott (érdemes valahogy megkínálni a nőt ezekkel az érzésekkel, és majd ő kiválasztja, hogyan érzi magát). Ha pedig kapott megértést, együttérzést a feleség, utána a férfi megkérdezheti: „Kíváncsi vagy, mit gondolok erről a helyzetről?” Ha az a válasz, hogy nem, mert már ezerszer hallottam, akkor cipzár a szájon, és férfi balra el. Vagyis nem mond semmit, megtartja magának a véleményét, és nem rombolja szét a párkapcsolatát. Ha az asszony hálás a kapott értő figyelemért, empátiáért, akkor szívesen meghallgatja a férfi véleményét, és hajlandó rajta legalább egy kicsit elgondolkodni. Nagyjából így néz ki két érzelmileg érett ember párkapcsolata, amikor képesek tiszteletben tartani egymás érzéseit, szükségleteit, véleményét.

Az érzelmileg érett ember elfogadja, hogy mindenkinek saját életútja van, joga van másként gondolkodni, viselkedni. Az elfogadó ember megértette, hogy a világ megjobbításához nem másokat, hanem saját magát kell megváltoztatnia. Az elfogadó ember meghagyja a párjának a tévedéshez való jogát. (Szerintem ez utóbbi az igazán nagy dolog! Amikor képes vagyok végignézni, ahogy a másik hülyeségeket beszél, csinál, és nem akarom őt erőszakkal megváltoztatni.)

Azt gondolom, hogy ez hihetetlenül nagy falat a legtöbb ember számára. Márpedig a fenitek hiánya miatt megy tönkre a legtöbb párkapcsolat.

(Folytatás következik)
Ha elakadtál a társkeresés során, nézd meg az Igényes társkeresők mesterkurzusának videóit!