Ilyen lenne a randizás hazugság nélkül?

Noha általában mindenki azt hangoztatja, hogy az őszinteség elengedhetetlen a jó kapcsolatokhoz, sőt, már ismerkedéskor se kellene szerepet játszanunk, csak adjuk önmagunkat és minden rendben lesz, valójában mindenki tudja, hogy kisebb-nagyobb hazugságok, füllentések, elhallgatások, csúsztatások nélkül nincs békés emberi együttélés és nincs sikeres randizás sem. Persze nem mindegy, ki milyen mértékben és milyen ügyekben szépíti meg a valóságot vagy mond ki dolgokat, amelyeket nem gondol komolyan.

A Lódító hódító (The Invention of Lying, azaz A hazugság feltalálása, 2009) című film görbe tükröt állít elénk: olyan világot próbál modellezni, amelyben senki nem hazudik. Sőt, még csak elképzelni sem tudja, hogy valaki képes lenne hazudni.

Ebben a világban a film készítői szerint egy randi úgy nézne ki, hogy a felek már rögtön találkozáskor elmondanák, mi nem tetszik a másikban, a nő kijelentené, hogy semmi kedve az estéhez, de retteg attól, hogy soha nem fog férjhez menni, viszont a pasi ne is reménykedjen szexben és úgyis ez lesz az első és utolsó találkozásuk... Rejtély, miért menne valaki el mégis arra a vacsorára, amelynek ilyen volt ez előjátéka.

Ebben a világban persze nem létezik költészet, regény, semmilyen fikció, tehát a filmek is szigorúan a tényeken alapulnak (legalábbis ezt hiszik a készítők), nincs humor, nincs empátia, nincs vallás sem. Az azért meglehetősen sántít, hogy ha senkinek nincs fantáziája, akkor hogy találták fel a telefont, a rádiót meg a tévét... Ugyanis technikailag fejlettek...

A sztorit az mozdítja el a holtpontról, mikor a főhős, aki ugyebár az elején sikertelenül randizott a csinos, őt lenéző csajjal, úgymond feltalálja a hazugságot. És rájön, hogy noha ő feltalálta, senki más még csak nem is gondol arra, hogy nem mond igazat, tehát minden állítását készpénznek veszik. Ezzel az adottságával már bármelyik csinos nőt rábeszélheti akár az alkalmi szexre is...

Nemsokára sorra kerül az irodalom, a filmművészet és a vallás feltalálása is: persze, hogy az utóbbi hozza meg neki a legnagyobb sikert, híres és gazdag lesz, de a lány, akivel az elején randizott, még mindig nem őt akarja férjének. Hiába érzi jól magát vele, ha egyszer tudja, hogy sem a hírnév, sem a pénz nem változtatja meg a genetikát, vagyis, ha közös gyerekeik lennének, azok nem lennénk olyan csinosak, mint amilyen az anyjuk. (Ami megint csak butaság, mert rengeteg nem attraktív szülőpárosnak is születik nagyon csinos gyereke és fordítva is megtörténik...)

Persze vígjátékról lévén szó, a főszereplő mégiscsak elnyeri a szeretett nő kezét, mégpedig úgy, hogy megkockáztatja az őszinteséget: bevallja, hogy csak össze-vissza beszélt a túlvilágról, az égben lakó emberről, meg a XIV. században történt mindenféle csodákról... Valójában ő csak hazudozott. Egy dologban nem volt képes lódítani: nem mondta azt a nőnek, hogy a gazdagság megváltoztatja a genetikát, pedig az mindjárt elhitte volna neki és azonnal hozzá is ment volna. (Érdekes, pedig mintha ebben egyébként elég sok ember hinne itt, szűkebb hazánkban is.)

Azért itt érdemes kitérni arra is, hogy az immár értelmes emberré avanzsáló főszereplő mit eszik ezen a csinos, ám butuska és kicsit sem kedves csajon (aki vagy százszor elismétli, hogy nem akar duci és tömpe orrú gyerekeket). Igaz, mivel az összes nő ugyanilyen butuska, a pasi tényleg leginkább a külseje alapján dönt. Persze az is számít, hogy a lány érzelmileg már kötődik hozzá és mutat némi empátiát, mikor meghal a férfi édesanyja, de abból a szempontból a film mégis extrém szexista, hogy az, akinek elnézik a testi tökéletlenségeit, persze a férfi, és nem a nő.

De térjünk vissza a címben feltett kérdésre: valóban ilyen lenne a randizás, ha nem tudnánk hazudni? Vagy ha megfogadnánk, hogy soha nem hazudunk? Szerintem nem. Mert az, hogy nem hazudunk, még nem jelenti, hogy muszáj mindent kimondanunk, amit gondolunk, és persze azt sem jelenti, hogy amit mondunk, azt sértő, bunkó módon kellene megfogalmaznunk.

Kb a kisgyerekek szintje ez: brutális őszinteséggel közlik másokkal, hogy büdösek, rondák, öregek vagy éppen meghíztak. Minél idősebbek lesznek, annál inkább megtanulják, hogy civilizált emberként ezeket a dolgokat nem mondjuk ki az érintett füle hallatára. Nyilván azt sem kell mondani nekik, hogy jó az illatuk, szépek vagy fiatalok. Elég, ha abban az esetben, ha nem tudunk pozitívumot mondani, nem hozzuk szóba a dolgot.

A másik szempont pedig az, hogy a szeretet, az érzelmi kötődés megváltoztatja azt, ahogy a többi embert látjuk. Tehát a főszereplő Mark attól, hogy a barátnője kezdi megismerni és elkezd kötődni hozzá, már nem tűnik a szemében olyan esetlennek és lúzernek. Hozzáteszem, Mark tényleg megváltozik a történet alatt, hiszen egyre tágul a fantáziája, míg a többiek ugyanolyan földhözragadtak és ostobák maradnak, mint addig voltak.