Szakítási módszerek – mondd, te mit választanál?

Szakítani sose kellemes, se annak, aki szakít, se annak, akivel közlik, hogy vége. Hacsak nem vagyunk éppen arra kihegyezve, hogy lássunk szenvedni valakit, aki korábban sokat jelentett nekünk, a szakítás szükséges rossz lesz, és nagy valószínűséggel arra fogunk törekedni, hogy minél kisebb drámázás kísérje.

Arra valószínűleg mindenkinek van ötlete, ő hogyan szakítana bizonyos fajta kapcsolatokban, vagy hogyan szokta ezt csinálni, ha gyakorta előfordul, de arra már kevésbé gondolunk, hogy mit preferálnánk mi magunk, ha egy partnerről tudnánk, hogy szakítani akar velünk. Leginkább is azt, hogy ne szakítson, persze. De ha muszáj átesnünk rajta, mi fájna legkevésbé? És mi legjobban?

Nézzük a modern szakítás leggyakoribb változatait:



Ghosting (eltűnni, mint a kámfor)

Erről a jelenségről én is írtam már többször: főleg online ismerkedés esetén jellemző, hogy az egyik fél mindenféle magyarázat nélkül egyszer csak eltűnik. Noha nem példa nélküli hosszabb kapcsolat esetében sem, és nem az online randizás óta létezik, azért sokkal egyszerűbbé vált egy olyan világban, amelyben nem személyesen ismerkedünk és sok ismeretségünk marad felszínes.

Hogy miért dönt valaki a ghosting mellett, az elég egyértelmű: önmagát védi vele. Nincs kedve magyarázkodni, nincs kedve ahhoz, hogy szembesüljön a partner fájdalmával, kétségbeesésével, kísérleteivel, hogy mégiscsak rendeződjenek vissza, beszéljék meg...

Miért olyan rossz választás ez mégis? A faképnél hagyott partnert borzasztóan megviseli, hogy semmibe vették, hogy nem kérték ki a véleményét, hogy nem zárhatta le a kapcsolatot, hiszen a ghostingnak épp a befejezetlenség a lényege, nem tudhatjuk, mi történt a másikkal, miért szívódott fel.

Nyilván nagyon nem mindegy, hogy mikor kerül sor ghostingra, mert ha csak némi levelezésből tűnik el valaki, az egész más, mint amikor több, egyébként jól sikerült randi és levelek, telefonhívások, üzenetek sokasága után következik be a teljes csend.


Orbiting (keringeni az éterben)

Aki orbitál, az igazából nem tűnik el, csak még sincs jelen. Még lájkolgat, kommentelget, de igazán nincs már személyes kommunikáció a két fél között. Az orbiting általában nem kialakult kapcsolat utáni szakításra jellemző, hanem olyan helyzetekre, amelyekben sosem volt teljesen világos, hányadán állnak egymással a felek. Ha valaki megunja, hogy egy potenciális partner csak kering körülötte, akkor persze le is tilthatja.


Sms-ben vagy más szöveges üzenetben szakítani

Itt legalább már megvan az a lépés, hogy az illető egyértelműen szakít, de ez a megoldás is a konfliktuskerülést célozza. Azért a pár szóban odavetem, hogy vége meg aközött, hogy írok egy szívhez szóló levelet (e-mailt) az indokaimmal és igyekszem kíméletesen fogalmazni, ég és föld a különbség. Bár nem szokás az írásbeli szakítást pozitívan értékelni, szerintem sok esetben annak is előnyösebb, hogy így történik a dolog, akit elhagynak... Ez persze egyéni ízlés kérdése, azt pedig azért ritkán beszéljük meg valakivel előre, hogy ő milyen szakítást részesítene előnyben.



Kicsikarni a partnerből, hogy ő akarjon szakítani

Azért ez elég fáradságos meló, és nem is biztos, hogy sok értelme van, de aki ezt választja, az biztos tudja, minek csinálja. Nyilván át akarja hárítani a felelősséget a partnerre: nem én akartalak elhagyni, te dobsz ki... Ilyenkor a szakítani kívánó fél ügyesen manipulálja a másikat, olyan dolgokat művel, amikről tudja, hogy a partnerének rendkívül kellemetlenek.

Csinálhatja egyszerűen csak azért is, mert még nem akar igazán szakítani, de energiát sem fektetne már a kapcsolatba, és amíg nem történik meg a törés, addig igénybe veheti a partner által nyújtotta lehetőségeket. Ha rájövünk, hogy ezt játsszák velünk, akkor legjobb, ha tényleg mihamarabb szakítunk mi magunk.


Saját magunkat pocskondiázva szakítani

Ugyancsak a konfliktuskerülést célozza, ha a szakító fél magára vesz mindent felelősséget és úgy áll a partnere elé: ez nem rólad szól, nem veled van baj, én nem vagyok elég érett, nem szeretnék elköteleződni, te jobbat érdemelsz, és így tovább.

Elvileg elég kíméletes szakítási forma, de szinte senki nem hiszi el, hogy bárki komolyan gondolja, vagyis átverés-íze van. Ha ennyire jó vagyok, miért akarna a másik ember elválni tőlem? Nem csak azért hadovál össze-vissza, mert nem meri megmondani, valójában mi a baja?

Igen, simán lehet, hogy nem akarja /meri megmondani, mi a baja, de nem teljesen mindegy? Ha egyszer szakítani akar, úgyis vége, és miért kéne pontosan tudnunk, hogy miért következett be?


Nyílt és nyugodt beszélgetésben szakítani

A pszichológusok álma: így kéne érett felnőttként szakítani. De ez valószínűleg csak akkor működik, ha már nincsenek heves érzelmek, és mindkét fél érzi, hogy nem érdemes folytatni. Ha az egyik partner nagyon ragaszkodik még, akkor a dolog nem lesz ilyen békés és kellemes. Hiába akar valaki őszintén és nyugodtan beszélgetni, ha a másik ember ebben nem partner, kétségbe esik, vádaskodik, horribile dictu fizikai erőszakot alkalmaz.

Ráadásul hosszabb kapcsolat esetén a szakítás nem egyetlen esemény, hanem nagyon sokáig is elhúzódhat és különböző etapokon mehet keresztül. Lehet, hogy azzal kezdődik, hogy leülnek nyugodtan beszélgetni, de ha az otthagyni kívánt fél nem hajlandó elfogadni, hogy vége, akkor még hosszú tortúra állhat a páros előtt.


Veszekedősen, tányérdobálósan szakítani

Az egész eseményre hirtelen felindulásból is sor kerülhet, kiderül valami nem tetsző dolog az egyik félről, és a másik „kirúgja”. Vagy már annyira nem bírják egymást elviselni, hogy halálosan összevesznek, és törnek-zúznak. Ilyenkor aztán a verbális erőszak mellett sokszor ott van a fizikai is, esetleg nem csak az edények, hanem a csontok is összetörnek.

Nem valószínű, hogy bárki is tudatosan készülne ilyen szakításra, de abban biztos vagyok, hogy gyakran jutnak el párok ezen a módon a végkifejlethez. Ilyenkor az sem ritka, hogy megbánják a döntésüket, mert hirtelen haragjukban más dolgokat gondolnak az emberek, mint lehiggadva.



Szerelmesen szakítani csak azért, hogy másnap kibéküljünk

Sose értettem, ez mire jó, de vannak párok, akik rendszeresen szakítanak, és úgy adják elő, mintha tényleg komolyan gondolnák, csak a 3. alkalom után már senki nem hiszi el nekik, hogy vége. Az ilyen szakítás olyan kapcsolatokra jellemző, amelyek rendkívül labilisek és amelyek résztvevői imádják az érzelmi hullámvasutat, illetve attól érzik szeretve magukat, hogy a partnerük kétségbeesik tőlük.


Lassú elhidegülés végén megkönnyebbülve szakítani

Ez a fajta szétválás a hosszú párkapcsolatokra, főleg házasságokra jellemző. A szakítás csak egy rendkívül kimerítő és fájdalmas folyamat utolsó állomása, vagyis elég nehéz megállapítani, hogy meddig volt együtt a pár, és mikortól nincs már közük egymáshoz.

Mikor egy ilyen halódásra teszünk pontot, végre kimondjuk, hogy vége, az inkább megkönnyebbülés, mint fájdalom, noha a sikertelenséget is gyászolhatjuk, de általában eddigre már mindkét fél elgyászolta a kapcsolatot és áldásként tekint a szabadságra. 


A szakítás formája mindig függ a kapcsolat jellegétől és attól, hogy ki és miért szánja rá magát, és nagyon nehéz összevetni egy rövid ismerkedés utána szakítást egy olyan szétválással, amit évek elhidegülése előzött meg. Így aztán azt is nagyon nehéz megmondani, legközelebb milyen módszert választanánk... 


A legjobb, amit a szakítás kapcsán javasolni lehet, hogy ha egyszer eldöntöttük, hogy menni akarunk, ne húzzuk sokáig az időt és legyünk annyira őszinték, amennyire lehet, viszont ne bántsuk meg a másikat, ha egy mód van rá. Az viszont nem jó, ha annyira kíméletesen vagyunk, hogy a végén nem is biztos benne, vajon szakítottunk-e vagy sem. A szakítás legyen egyértelmű, ne dobjuk be manipulatív módszerként, ha nem gondoljuk komolyan.